Az éveken át történő forráselvonások következményeiről, a megújulást hozó közös munkáról a BME nyolc dékánja nyilatkozott a Műhely legfrissebb, XI/5. lapszámában.

A magyar felsőoktatás megújulását régóta várják már az egyetemek polgárai. A pozitív változás viszont csak olyan környezetben valósulhat meg, ahol nem a mindennapi túlélésre lehet csupán koncentrálni. Az éveken át történő forráselvonások következményeiről, és a megújulást hozó közös munkáról, intézményfejlesztési stratégiáról egyetemünk nyolc dékánját kérdeztük.

Nehéz időket él a hazai felsőoktatás, így egyre fontosabbá válik az egyetemek és főiskolák közti, valamint az egyes intézményeken belüli összetartás, az együttes fellépés, illetve az egység reprezentálása. Ugyanakkor mindannyian emberek vagyunk, és hiába közösek a céljaink, módszerünk, véleményünk bizonyos témákban eltérő lehet. E szellemben invitáltuk kerekasztal-beszélgetésre a Műegyetem nyolc karának dékánjait.

A forráselvonások miatt egyre több felsőoktatási intézményről rebesgetik, hogy kénytelen lesz profilját szűkíteni. Ezzel szemben a BME-n több, a műszaki területhez szorosan nem kapcsolódó képzés is található. Jó-e az egyetemnek ezen szakok fenntartása?

Kövesi János (GTK): A legegyszerűbb, ha az oktatási piac adataira támaszkodunk. Gondolok itt a felvételizők magas számára, a nem túl olcsó önköltséges szakjaink sikerére stb. Továbbá nem elhanyagolható az sem, hogy a BME jogelődje, a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem volt az a felsőoktatási intézmény hazánkban, ahol 1934-ben az első közgazdaságtudományi kar megalakult.

Pipek János (TTK): Az egyetemnek mint intézménynek hozzátartozik a funkciójához, hogy széles spektrumot nyújtson az elsajátítható ismeretekből. Nem véletlenül hívják universitasnak. Így én annak örülnék, ha még további szakokat is indíthatnánk. Hiányzik például a biológia, illetve néhány egyéb, zömében természettudományos terület a BME-ről.

Varga István (KSK): Egy mai mérnöknek mindenképpen elengedhetetlenek olyan egyéb ismeretek is, amelyek nélkül nem tudna mérnökként sem funkcionálni. Tehát a GTK mint kar szükséges, és az általa nyújtott képzések is.

Vajta László (VIK): A külföldi példák is azt mutatják, hogy a műszaki tudományok, és az egyéb orientációjú képzések általában együtt járnak. Ebben a vonatkozásban tehát a világ trendjeihez illeszkedő struktúrában működünk.

Pokol György (VBK): Annyival egészíteném ki az elhangzottakat, hogy az oktatók fejlődésének jót tesz, ha egy intézményen belül több terület is megtalálható. Ez a magas színvonalú kutatást is katalizálja, legyen szó akár gazdasági, műszaki, vagy természettudományokról.

Becker Gábor (ÉPK): Szerencsés helyzetben vagyunk, mivel az építészet erőteljesen összefügg a társadalomtudományokkal. Egy építészképzés elképzelhetetlen többek között szociológiai ismeretek nélkül, amiket mi úgymond házon belül elsajátíthatunk, és ez hatalmas előny.

Czigány Tibor (GPK): Az egész Műegyetemen nagy létszámú szakok vannak, ami már önmagában is igazolja, hogy ezekre a képzésekre igény van, amit ki kell szolgálni. Így a kérdés a BME esetében mondhatni irreleváns.

Lovas Antal (ÉMK): Kollégáim minden lényeges érvet és szempontot elmondtak már, így én csak annyit tennék hozzá, hogy személy szerint is örülök a GTK létezésének.

A csökkenő támogatások miatt várhatóan fejlesztésre is kevesebb jut majd. Ennek fényében helyesnek találják-e a korábbi, Andor György nevéhez fűződő Létesítményfejlesztési Koncepciót?

K. J.: Ez egy minden ízében támogatható program volt, és hatalmas tragédia lenne, ha nem valósult volna meg. E koncepciónak köszönhető, hogy a forráskivonások ellenére – amik ellehetetlenítik a további modernizációt – átvészelhetőek lesznek az elkövetkező évek.

P. J.: Mindenképpen törekedni kell arra, hogy olyan környezetet biztosítsunk, ahol a kutatásra, oktatásra koncentrálhatunk, és nem azzal kell foglalkozni, hogy huzatos az ablak. A fejlesztések ellenére vannak még ilyen részek a Műegyetemen, éppen ezért fontos, hogy az elvonások közepette is költsünk a létesítményekre. Ez egy olyan terület, amit csak nagyon rövid ideig lehet hanyagolni, mert hosszabb távon megbosszulhatja magát.

V. I.: A mérnököknél különösen fontos a jó laborháttér, így ezek modernizációját mindenképpen támogatom. A szakképzési hozzájárulás megszűnése miatt sajnos kevesebb forrás lesz erre is, de csak túléljük…A kieső bevételeket megpróbáljuk pályázatok útján pótolni.

V. L.: A villamosmérnöki kar még 2006-ban hozott egy határozatot a szükséges korszerűsítésekről. Ennek eredményeként minden szervezeti egységünk új, vagy felújított helyiségekben működik. Ugyanakkor, bár máig korszerűnek tartom az informatikai épületet, egyre több pénzünket nyeli el a fenntartása, ami a 2013-14-es évben 100 millió forintot jelent majd. Ha viszont a forráskivonások miatt nem tudjuk biztosítani az amortizációs költségeket és a visszapótlást, akkor hamar feledésbe merülhetnek az említett koncepció eredményei. Egy-egy egyetemi épületnek – karbantartás nélkül – a szinten tartási ideje nem hosszabb, mint 3 év.

P. Gy.: A létesítményprogrammal – bár nem ez volt a szándék – kicsit könnyebbé vált az elkövetkezendő évek átvészelése. A vegyészet a mérnök szakmák között is nehezen finanszírozható. Egy ideig voltak is költségvetési gondjaink, amelyek miatt már korábban össze kellett húzódnunk, de ma finanszírozhatóak az épületeink. Azonban a forráselvonások miatt veszélybe került az állagmegóvás.

B. G.: Az ingatlanjainkkal szemben hatalmas adósságaink vannak, ami különösen igaz a régebbiekre. A K épületre például úgy lehetne költeni 20 milliárd forintot, hogy lényegében alig vennénk észre, hogy bárki hozzányúlt. Nagy eredmény, hogy míg az egyetem támogatása csökkent, fegyelmezett gazdálkodásunk és a létesítménykoncepció eredményeként tudtunk erre költeni.

Cz. T.: Mint hallhattuk, a minőségi képzés záloga a jó laborháttér. Ezért lényeges, hogy erre mindig áldozzunk, hogy ne múzeumban érezze magát a hallgató. A költségvetési hozzájárulás ezt soha nem tartalmazta. Így még fájóbb, hogy a szakképzési támogatást is elvették. Ez ellen úgy védekezünk, hogy cégeknél próbálunk házalni.

L. A.: A legfontosabb, hogy a program jó időben indult, és fejeződött be, mivel ma – sajnos – esély sem lenne a megvalósítására.

Említették, hogy a jó képzés alapja a megfelelő infrastruktúra. Emellett természetesen szükség van stabil oktatói háttérre is, amelyet komolyan befolyásolhat a tanárok nemrégiben bejelentett kötelező nyugdíjazása. Erről mi a véleményük?

K. J.: Nálunk főként a vezetői, oktatói kör az, akiket ez érint. Bár a rendelet annyiban módosult, hogy a nyugdíjba vonuló kollégák óraadóként és megbízási szerződéssel foglalkoztathatók. Ez persze nem segít azon, hogy ha olyan személy távozik, akkor tanszékek működése inoghat meg.

P. J.: A nyugdíjazások azért is nehezítik a helyzetünket, mert a stábban maradó kollégákra nagyobb órarendi teher jut, ami miatt a tudományos munka háttérbe szorul. Nagyon nehéz lesz tehát úgy egyensúlyozni, hogy megfelelő minőségű oktatást nyújtásunk, és a beadandó pályázataink színvonala se romoljon.

V. I.: A közlekedésmérnöki karon is nagy gond a tanárok helyettesítése. De igyekszünk megfelelni az előírásoknak, és pótolni a kollégákat.

V. L.: A visszafoglalkoztatás lehetőségének hála nem kell drámai változásokra készülnünk. A legnagyobb veszély számunkra a fiatal és tehetséges kollégák távozása a piaci szektorba. Ha elindul egy áramlás, azt nagyon nehéz feltartóztatni. Így próbálunk olyan egzisztenciát biztosítani fiatal oktatóinknak – az ő elkötelezettségüket is kihasználva –, ami alternatíva lehet a versenyszférával szemben.

P. Gy.: Hasonló a helyzetünk a villamosmérnöki karhoz, de én inkább a középgenerációról beszélnék. Tudni kell, hogy a 40-es, 50-es korosztály hiányos, így nehéz lesz megtalálni azokat az embereket, akik átvehetik a stafétát.

B. G.: Nálunk korábban lezajlott egy generációváltás, mikor egy erős tanári gárda ment nyugdíjba, így ez a probléma minket most – egy-két kivételtől eltekintve – nem nagyon érint.

Cz. T.: A gépészkaron a fiatalítás már évekkel ezelőtt elkezdődött, és szerencsére éppen mostanság érik be. Többen is védték, vagy védik a közeljövőben a nagydoktorijukat, így látszik az oktatói utánpótlás.

L. A.: 2014. december végéig hat oktatónknak kellene az építőmérnöki kar szabályainak értelmében nyugdíjba vonulni. Ők mind azt választották, hogy július 1-jén, közös megegyezéssel befejezik közalkalmazotti pályafutásukat. Így bár vannak problémáink, nem súlyosak.

Elhangzott, hogy a fiatalabb oktatók elvándorlása is komoly problémákhoz vezethet. Hasonlóan nagy gondot okozhat a tanulók emigrációja is, amely ellen a kormány a hallgatói szerződésekkel próbál védekezni, ami azonban munkát nem biztosít a leendő diplomásoknak. Ennek fényében hogyan látják a karukon végzettek elhelyezkedési esélyeit, illetve hogyan viszonyulnak a röghöz kötés intézményéhez?

K. J.: A mi elhelyezkedési statisztikáink megnyugtatóak. Nagyon sok hallgatónk már az egyetem mellett is dolgozik. Ami a másik kérdést illeti, én azok közé tartozom, akik a hallgatói szerződések eddig megismert formáját nem jó megoldásnak tartják. Döntse el a polgár és a piac azt, hogy ki hol találja meg a boldogulását. Arról nem is beszélek, hogy például hazája elhagyásának számít-e az, ha valaki egy multinál talál állást, majd egy bizonyos idő után áthelyezik az adott cég szlovák telephelyére.

P. J.: Nálunk sem okoz problémát a munkába állás. Néhány hónapon belül általában mindenki talál helyet. A röghöz kötés pedig nem hiszem, hogy komoly gondokat okozna.

V. I.: Szerencsére minden végzettünknek jó kilátásai vannak. A hallgatói szerződések ellenben még képlékenyek, így a hosszú távú hatásaik miatt egyelőre nem aggódom.

V. L.: Nincsenek olyan félelmeim, hogy diplomásaink ne találnának állást. Sőt, mesterhallgatóink többsége – akár bevallhatja, akár nem – már elhelyezkedett. A probléma – már ha ez az – mindössze annyi, hogy hamarabb kerülnek diákjaink a munkaerő-piacra, mint ahogy azt mi a képzés szempontjából kívánatosnak tartanánk. Hiányzik viszont az iparból a felsőoktatásban történő visszaáramlás. Ez a fejlett világban egy teljesen elterjedt dolog, Magyarországon ugyanakkor szinte ismeretlen. Az sem bevett gyakorlat, hogy akár egy-egy projekt vezetésére a vállalati szférából, vagy külföldről kérjenek fel valakit. A röghöz kötésről pedig borzasztó egyszerű a véleményem: aki el akar menni, az úgyis elmegy, ugyanis a mi diplomáinkkal zsebből kifizeti azokat a díjakat, amiket az állam kér. Továbbá ez az intézkedés azok figyelmét is felhívja a külföldi karrierre, akik eddig egyáltalán nem gondolkodtak ebben, hiszen a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Egy személyes tapasztalat: a Schönherzben hallgatói fórumon feltettem a kérdést a jelen lévő 200-250 diáknak, hogy egyetértenek-e azzal, hogy ha nem itthon dolgoznak, akkor képzési költségük egy részét visszafizessék a magyar adófizetőknek. És lám, a teremben lévők 90-95%-a feltette a kezét. Ez is alátámasztja, hogy itt nem elvi vagy érzelmi kérdésről van szó, hanem egy elhibázott törvényalkotói lépésről.

P. Gy.: Az elhelyezkedés kapcsán csatlakozom dékántársaimhoz. A hallgatói szerződésről azt tudom mondani, hogy a bevezetése körüli kapkodás is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ekkora vita alakult ki körülötte.

B. G.: A mi tanulóink kilátásai jelenleg nem a legjobbak. Az építőipar hosszú ideje tartó mélyrepülése nagyon megnehezíti a munkába állásukat. Mindenképpen szükséges lenne, hogy beinduljon a gazdaság, és elkezdődjenek itthon az épületrekonstrukciók, ami nagyon jót tenne a szakmának, hiszen a felújítás munkaigénye többszöröse az új építéseknek. A röghöz kötéshez azt tenném hozzá, hogy minden megszorítás jellemzően kontraszelektív, vagyis amint felmerül a lehetősége, a legjobbak máris elmennek.

Cz. T.: A gépészmérnöki karon végzettek elhelyezkedési esélyei nagyon jók. Magasak a fizetések és kiválóak a munkakörülmények is. Éppen ezért a szerződések a gépészkari hallgatókat annyira nem érintik. Elvégre ez az egész onnan indult, hogy az orvosok kivándorlása aggasztó méreteket öltött, mivel itthon se jó keresetre, se jó munkakörülményekre nem számíthattak. A baj az, hogy a politika ezt úgy kezeli, hogy mindenkire ugyanazt alkalmazza. Azaz mintha a kórházban az összes beteg az első páciens panaszainak megfelelő kezelést kapná.

L. A.: Az építőipar válsága minket is elég komolyan érintett. Sokan azért távoznak, mert nem tudják kivárni a gazdaság beindulását, ugyanis belátható időn belül családot terveznek. A röghöz kötésről én mindig azt mondtam, hogy egy jól kalkulált tandíj-, ösztöndíj-, és diákhitelrendszer sokkal jobb annál, mintha félmegoldásokat alkalmazva nem mondjuk ki, hogy van tandíj.

Utolsó kérdésünk az OHV-hez kapcsolódik. Alkalmas eszköznek tartják-e az oktatás minőségének mérésére, illetve mennyire befolyásolja Önöket a kérdőívek eredménye döntéseik meghozatala során?

K. J.: A karon minden évben külön elemezzük az eredményeket, és mind a siker, mind a kudarc nyilvánosságot kap. Azok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy a kari oktatási tevékenységnek több vevője van, és ezek közül a legfontosabb a hallgató, még ha ezzel nem is ért mindenki egyet. Úgyhogy a GTK-n az a kari költségvetésnek is oszlopos részévé vált. A tanszékek költségvetését az elmúlt két félévben elért OHV eredmény 10-12 %-ban befolyásolhatja.

P. J.: Akik jó eredményeket érnek el, azokat nagy becsben tartjuk. De többen is ambivalensek az OHV-val kapcsolatban, mert olyan kétségek merültek fel, hogy nem lehet egészen pontosan tudni, ki tölti ki a kérdőíveket. Több esettel is találkoztunk, mikor kiderült, hogy a véleményalkotó nem is volt jelen az órákon.

V. I.: A hallgatók elégedettségének mérését fontosnak tartom, ellenben a tanszékek gazdasági előnyökre vagy hátrányokra nem számíthatnak az OHV alapján. Az viszont mindenképpen elgondolkodtató, hogy egyes oktatók több száz, mások pedig csak pár tucat diáknak tartanak kurzusokat. Így a mintavétel sajátosságait is figyelembe kell vennünk.

V. L.: Az OHV eredmények kari költségvetésébe történő beépítését én nemcsak nem támogatom, hanem kimondottan ellenzem. Inkább olyan megoldásokat kerestünk, amik egy élő  visszacsatolási láncba iktatják azt. Nálunk mindig van a 7. hét tájékán egy kari OHV, aminek az eredményeit a tanszékek összesítik, és ez alapján intézkedési tervet készítenek. Ez első körben tanszéki, majd kari vezetői szinten, végül pedig a hallgatókkal kerül egyeztetésre. Persze vannak területek, ahol a diákok megállapításait nem, vagy nem olyan formában vesszük figyelembe, ahogy az az OHV-ből következne.

P. Gy.: Mi azok közé tartozunk, akik a kiválókat mind erkölcsileg, mind anyagilag megbecsülik. Nem kötelező, de a tanszékek többségének van saját kérdőíve is, ami azért jó, mert a specifikusabb szakmai dolgokra is rákérdezhetnek a szemeszter végén.

B. G.: Az OHV-nak több baja is van, amelyek megoldására vannak is ötleteink. Hátránya többek között, hogy nem választja el a tárgyakat a tevékenységektől. Van, aki például kitűnő előadó, más területeken viszont nem remekel annyira. A jól teljesítőket elismerésben részesítjük, akik pedig rendre az utolsó tíz között végeznek akár kari, akár tanszéki szinten, számíthatnak arra, hogy dékánként vagy tanszékvezetőként elbeszélgetek velük. Ennek egy idő után általában pozitív hozadéka van, de volt olyan is, akitől kénytelenek voltunk megválni.

Cz. T.: Sok volt a fanyalgás a mérési módszerek miatt, ezért megvizsgáltuk, hogy az elmúlt nyolc félévben ki hogyan teljesített, hiszen ez már jelentős mintavételezésnek számít. Aki legalább négyszer szerepelt a legjobbak vagy a legrosszabbak között, azokat külön elemeztük. A jókat jutalmazzuk, akik pedig rendszeresen gyengén teljesítettek, azoktól akár a tárgyakat is elvettük. Ugyanakkor sokszor más volt a gyengébb teljesítmény hátterében, például az oktató késve javította ki a zárthelyiket vagy nem volt megfelelő jegyzet. Végül minden tanszékvezetőnek kiadtuk, hogy a rosszabbul szereplő tanárok óráira szúrópróbaszerűen járjanak be, hogy kiderüljön, mi lehet a probléma.

L. A.: Az OHV-nak nyilván vannak hibái. Láttunk már olyat, hogy egy-egy oktató a jobb eredmény elérése érdekében ugyanabból a tárgyból gyengébb követelményeket támasztott. Továbbá a GTK-hoz hasonlóan mi is figyelembe vesszük a költségvetésnél, de az értékelés során külön csoportba soroljuk a főállású és a nem főállású tanárokat.

A kerekasztal-beszélgetést Kunovics Gergő foglalta össze.

Fotó: Helfrich Máté

Az interjú a Műhely XI/5. lapszámában jelent meg.