„Ha van ötletem, kedvem és erőm, akkor faragok”

Horváth Béla fafaragó, a BME Fizikai Intézete munkatársának kiállítása látható a BME könyvtárában.

„Ezek a tárgyak óriási műgonddal, elképesztő precizitással készültek, és olyan világba kalauzolnak, amely számunkra jórészt már ismeretlen” – hangsúlyozta Szabó Zoltán, a Hagyományok Háza osztályvezetője a kiállítást megnyitó beszédében. „E tárgyak elődeit a száz-kétszáz évvel ezelőtt élt emberek használták. Horváth Béla, a BME munkatársa azon munkálkodik, hogy ez a tárgykultúra ma, az eldobható tárgyak korában is újat és izgalmasat nyújtson, így a fa, ez a kivágása után is élő, folyamatosan változó anyag legszebb formájában gyönyörködtessen minket.”

Horváth Béla és Szabó Zoltán a BME OMIKK-ban megrendezett kiállítás megnyitóján

Horváth Béla a BME EMBerek beszélgetéssorozat rendhagyó meghívottja volt. Kiállításon mutatta be alkotásait, amelyek így helyette „beszéltek”. A fafaragót kenyérkereső szakmája a Műegyetemhez köti, a BME Fizikai Intézetének műszerészeként dolgozik. „Huszonnégyen jelentkeztünk a mechanikai műszerész pozícióra annak idején, és engem választottak” – emlékezett a múltra az eredeti szakmáját tekintve szerszámkészítő mester, aki harmincöt éve dolgozik az egyetemen. „Az életem felét itt töltöttem, a munkám új készülékek, berendezések készítése. A változatos feladatok miatt több másik fémipari szakmában is jártasságot kellett szereznem, mint például az esztergályozás, a marás és a hegesztés. A kutatók és a doktoranduszok elképzeléseit kell formába öntenem, ami nagy feladat, hiszen tele vannak új ötletekkel.” A mester keze munkáját dicséri – többek között – a közelmúltban a Fizikai Intézet fiatal kutatói által bemutatott maláriadiagnosztikai műszer is. [A kutatásokról a bme.hu is beszámolt]

Horváth Béla egész életében Budapesten élt, de sok időt töltött Ipolytölgyesen apai nagyszüleinél. Ott találkozott először a népi hagyomány tárgyaival – a sulykolóval vagy a mángorlóval. „Még láttam, hogy hogyan használják a mosógép és a centrifuga ősét” – idézte vissza a vidéken töltött napokat, amelyek meghatározók voltak későbbi művészi tevékenységében. Érdekesség, hogy a faragás kezdetét a hajómodellezés jelentette. A hajókon rengeteg miniatűr famunkát kellett elvégezni, ami nagy kihívást jelentett az akkor még kezdő faragónak. Később a népművészeti hagyatékban fellelhető tárgyakat másolta, majd ahogyan múltak az évek, saját stílusa is kialakult.

A tudatos művészi útkeresés meghatározó élménye volt az 1972-ben Budapesten megrendezett országos népművészeti kiállítás, ahol megismerkedett Pados Antal fafaragóval, a népművészet mesterével, és megtanulta tőle az ónöntéses és fémberakásos technikát. „Pados Antal a kevés budapesti faragó egyike volt, szerencsére barátságosan fogadott és sok mindenre megtanított, hálás vagyok neki. A faragók általában vidékiek, ezért velük ritkábban, főleg kiállításokon találkozom. Ezért külön örültem a budapesti művésztársnak” – vallotta Horváth Béla, aki folyamatos önfejlesztéssel és a hetvenes évektől kezdve a Fiatalok Népművészeti Stúdiója előadásait hallgatva gyarapította tovább faragótudását és népművészeti ismereteit. A mestert fémipari ismeretei is mindvégig segítették: ma is el tudja készíteni a speciális vésőket és egyéb eszközöket.

A szorgalmas munka szakmai berkekben is elismerésre talált. Műveit zsűriztetni kezdte a Népi Iparművészeti Tanácsnál és nyolcvan százalékuk „A” kategóriás besorolást kapott. 1975-ben népi iparművész lett, majd 1986-ban megkapta a Népművészet Mestere Díjat. „Nagyon fiatalon, negyvenhárom évesen nyertem el a megtisztelő címet, akkoriban nem is értékeltem eléggé – vallotta. Sikeres pályázatok, hazai és külföldi kiállítások sora kísérte pályafutását, háromszor nyerte el alkotásaival a faragók legrangosabb elismerését, a Kapoli Antal Emlékdíjat.

„Többféleképpen „nyúlhatunk” a népi tárgykultúrához, és ez ma már a Kapoli-díj odaítélésében is megmutatkozik: osztanak hagyományőrzés és előremutató kategóriában is, tavaly utóbbiban nyertem. Sokan mondják, hogy ma már nincs igazi népművészet, helyette népi iparművészet van. Én is az iparművészet felől közelítek, hiszen a tárgykultúra, a lakáskultúra is fejlődik, átalakul. Nem lehet – és nem is kell – teljesen úgy faragni, mint kétszáz évvel ezelőtt. Nem kell szolgai módon másolni, hanem át kell fogalmazni a motívumokat és azt a formakincset, amelyet ránk hagytak a régiek” – fogalmazta meg hitvallását a művész, akinek védjegyévé váltak a letisztult formák, a túldíszítettség kerülése.

Horváth Béla egy speciális, az intarziához hasonlító technika, az ónöntés legkiválóbb hazai mestere. Ez utóbbi művelői az előzőleg a fába vésett vájatokat ónnal, ólommal töltik ki. „Az ónöntést sokan csak dísznek gondolják, pedig funkciója is van: egyes tárgyaknak, például a diótörőnek vagy az ostornyeleknek súlyosnak, erősnek kell lenniük a hatékonyabb használathoz” – ecsetelte a mester, aki a díszítő faragás mellett a szobrászattal is megpróbálkozott. „A szobrászatot ma már nem művelem, de ennek köszönhetem, hogy már nem csak síkban gondolkodom, hanem a térben is „megmozgatom” a kialakítandó felületeket” – hangsúlyozta.

Horváth Béla ritkán szánja műveit eladásra. Két évig ugyan szabadfoglalkozású faragó volt, ám a sorozatgyártást nem szerette, ezért visszatért a műszerész szakmájához. „Nehezen adom ki a kezemből az elkészült tárgyakat, és nehezen alkalmazkodom a megrendelői szeszélyekhez is. Jobban szeretem a saját ötleteimet megvalósítani. Ha van ötletem, kedvem és erőm, akkor faragok, és pályázatokra küldöm a kész munkákat. Mostanában egyébként csontberakással foglalkozom. A csont és a fa nagyon szépen egészíti ki egymást.”

Horváth Béla két fia örökölte az apa kézügyességét, de nem faragnak aktívan. Árpád fia zenész lett, a Los Andinos és a Kákics együttes tagja. Zenésztársával, Kiss Krisztiánnal játszott a megnyitón.

Horváth Béla faragóművésznek erről is volt mondandója. „Érdekelt engem a népi tánc is, de kiderült, hogy ahogyan én táncolok, olyan nép nincs, úgyhogy maradok a fafaragásnál” – tette hozzá nevetve a BME munkatársa, akinek kiállítása június 21-ig látogatható a Központi Könyvtár aulájában. (Az Újbuda Televízió a kiállítás megnyitóján készített interjút Horváth Bélával - szerk.)

Horváth Béla fafaragó jelentősebb díjai:
Népművészet Mestere Díj (1986)
Kapoli Antal Emlékdíj (1979, 1995, 2001)
IV. Országos Népi Mesterségek Művészete Pályázatának fődíja (1981)
Pro Renovanda Cultura Hungariae Szakalapítvány pályázatának fődíja (1998)
Élő Népművészet pályázat: Gránátalma – díj (2005, 2010)
Mesterremek – díj (2005)
Alkotásai számos külföldi gyűjteményben, valamint hazai közgyűjteményekben is megtalálhatók (Népi Iparművészeti Múzeum, Hagyományok Háza Népművészeti Gyűjteménye, Mátyás – templom Egyházművészeti Gyűjteménye)

- HA -

Fotó: Philip János, Pintér Erik