Az ICOMOS díját kapta a BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszéke, amely a hazai műemlékvédelem egyik legerősebb pilléreként szolgálta meg a rangos elismerést.

„A műemlékvédelem, ahogyan az építészet is, társadalmi ügy és szerteágazó ismereteket igényel” – hangsúlyozta Krähling János docens, tanszékvezető az ICOMOS díjátadást követően készült interjúban. „Ha ezt a feladatot nem jól végezzük, generációkat sújtó veszteségek érhetik a nemzetet”– tette hozzá.

Európában, így hazánkban is az építészeti tevékenység döntő többsége fenntartó építés, azaz az építőnek egy meglévő állapothoz kell alkalmazkodnia. Így nagyon gyakran műemlék épületek rekonstrukciója, átépítése a feladat, ami speciális tudást igényel. E tudás megszerzésének legfontosabb hazai centruma a BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszék műemlékvédelmi szakmérnök-képzése, amelynek évtizedek óta tartó utánpótlás-nevelő munkásságát ismerte el az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága a „Példaadó Műemlékgondozásért” díjjal.

„A tanszék történetében mindig fontos helyet kapott a műemlékvédelem” – hangsúlyozta a tanszékvezető. „A mai tanszék három építészettörténeti tanszék egyesülésével jött létre, ezek egykori nagy professzorai és korszakos építészei, Schulek Frigyes, Steindl Imre, Hauszmann Alajos nagy szerepet játszottak az intézményes műemlékvédelem kialakulásában is. Ők a – ma már egyébként vitatott – purizmus jegyében „megtisztították” a régi épületeket a későbbi korok kiegészítéseitől, változtatásaitól, hogy visszaállhasson az eredetinek gondolt állapot.”

A korszerű szemléletű műemlékvédelem a második világháború után alakult ki, ekkoriban már szakszerű, sokféle szempontot szem előtt tartó restaurálások történtek. A műegyetemi képzésben igen fontos időszak volt a hatvanas évek, amikor a jeles szakember, Gerő László választható tárgy keretében kezdett műemlékvédelmet oktatni. 1971-ben jött létre a BME Építészettörténeti és Elméleti Intézete, amelynek Műemlékvédelmi Osztályát Zádor Mihály professzor vezette. Ő és munkatársai dolgozták ki 1972-től a műemlékvédelmi szakmérnök-képzés elvi tematikáját, amelyre alapozva próbaévfolyam indulhatott. 1976-tól indította közös képzését az Országos Műemlékvédelmi Hivatal OMVH), az ELTE Bölcsészettudományi Kara és a Műegyetem. A BME és az OMVH utódja, a Forster Gyula Központ között az oktatási együttműködés megmaradt, az ELTE-vel jelenleg intézményesen nincs együttműködés, de oktatói részt vesznek az oktatásban. A képzést az 1990-es évek második felétől Mezős Tamás, a tanszék professzora irányítja.

„Az épített örökség legfontosabb jellemzői a megtartás és a hitelesség, ehhez azonban rengetegféle tudásra, kutatásra van szükség” – hangsúlyozta Krähling János tanszékvezető, aki maga is hosszú ideje vállal részt a képzésben. „Van építészmérnöki vonatkozása, ismerni kell a tervezés általános kérdéseit, a történeti szerkezeteket. Műszaki ismeretek szükségesek hozzá, de a humán oldala legalább annyira fontos: az építészet tipológiai, történelmi vonatkozásai mellett általános történeti és kultúrtörténeti diszciplínákban kell elmerülni a megelőző kutatáshoz. A tanszékre régen is jellemző volt és ma is jellemző a nyitottság. Az interdiszciplináris kutatásokra való képességünket bizonyítja többek között a Történeti Épületkutató Műhelyünk.”

A posztgraduális műemlékvédelmi szakmérnök képzésre évente 20-40 hallgató jelentkezik, a legkülönbözőbb korosztályból. Többségük építész vagy építőmérnöki diplomával rendelkezik, de vannak művészettörténészek, régészek, restaurátorok, sőt jogászok is. Az oktatás első tárgycsoportja a történeti tárgyak sora, ezt közösen oktatják a sokféle háttérrel érkező hallgatóknak. A második tárgycsoportot a műemlékvédelem elméleti és gyakorlati tárgyai alkotják, a harmadikat pedig a speciális ismeretek, ez a mérnökök számára humán alapokat, a humán diplomával érkezők számára kiegészítő műszaki oktatást jelent. (Mezős Tamás professzornak a Műemlékem című folyóiratban megjelent összefoglalója a képzésről itt található.)

„A díj elnyeréséhez hozzájárulhatott, hogy egy elméletileg jól megalapozott, interdiszciplináris, posztgraduális képzésünk van, amely közel 40 éve működik” – hangsúlyozta a tanszékvezető. „Zádor professzor vezetése alatt a képzés erősen műszaki irányultságú volt, például műemléklabor elnevezésű tárgyat is oktattak, amely a műemlékvédelem diagnosztikai kérdéseit mutatta be. Ez sajnos megszűnt, de Mezős Tamás professzornak, a szak jelenlegi vezetőjének szándéka a terület oktatásának újjáélesztése. A mostani képzés nagy hangsúlyt helyez a helyreállításokat megelőző tudományos kutatásokra és az elméletre. Fontos megemlíteni, hogy nemcsak a posztgraduális, hanem a reguláris képzésben is van kötelező műemlékvédelmi tantárgy.”

Az utóbbi néhány évben a műemlékvédelem törvényi és hatósági háttere nagymértékben átalakult, az irányítás több minisztérium között oszlik szét, ezért – ahogyan a díj indoklásában is olvasható – „a teljesen átalakult műemlékvédelem legnagyobb kihívása, hogy a széttagolt rendszerben azonos elvek szerint, azonos szemlélettel rendelkező, kellő felkészültségű, megfelelő jártassággal rendelkező szakemberek képviseljék a szakterületet.”

A BME e szakemberek képzésének centruma. „Sajnos a beruházói igények gyakran nem veszik figyelembe a műemlékvédelmi szempontokat a felújításoknál” – tette hozzá Krähling János. „Emellett a sok elhibázott helyreállításnak – amelyekre az ICOMOS Citrom-díja is utal – indoka lehet még, hogy a közbeszerzésen nyertes vállalatoknak nincs műemlékes helyreállító tapasztalatuk, ami még fontosabbá teszi a mi oktatásunkat. Ehhez kapcsolódhatnak a más szervezetek nyújtotta képzések, például a műemlékes kézműves képzés is, amely nem kap kellő hangsúlyt az építőipari szakemberképzésben. A tavalyi 'Példaadó Műemlékgondozásért' díj éppen erre hívta fel a figyelmet: egy olyan szervezet, a Falufejlesztési Társaság kapta, amelynek egyik tevékenysége a történeti építési technikák életben tartása, oktatása és menedzselése. Egyszóval, szaktudásra és összefogásra van szükség a hatékony műemlékvédelemért, amelynek stabil pillére a BME szakmérnök képzése.”

- HA -

Fotó: Philip János