A Közhír Vehovszky Balázzsal, a Gépjárművek és Járműgyártás Tanszék fiatal adjunktusával beszélgetett az egyetemi oktatói létről.

Kérlek, mesélj arról az útról, ami a gyerekkorból idevezetett téged a közlekkarra!

Az első, reál tárgyakhoz kapcsolódó pozitív élményeim az általános iskolából vannak: matek órán láttam, hogy nekem jóval könnyebben megy ezen ismeretek elsajátítása, mint a többieknek. Azóta is jót nevetek azon az emléken, amikor a matektanárom 6. osztályban megfenyegetett, hogy nem adja meg az ötöst év végén, ha nem figyelek az óráján. Megjegyzem: kb. tíz darab ötösöm volt, és semmi más… Később a gimnáziumban pedig már nem az volt a cél, hogy elsajátítsam az órai anyagot, hanem hogy versenyekre és órán túli szakkörökre járjak. Ekkor már teljesen egyértelmű volt, hogy számomra a reál irány felel majd meg, és mivel inkább a gyakorlatiasabb részeket kedveltem, körvonalazódott, hogy valamilyen gépész beállítottságú karra felvételizzek. Akkoriban a sok tanulmányi versenyeredmény miatt nekem nem kellett felvételiznem az egyetemre, hanem automatikusan felvettek. Mivel világ életemben szerettem biciklizni, kedveltem az autókat, vonatokat, illetve úgy egészében mindenféle járművet, a Közlekedésmérnöki Karhoz húzott a szívem (az osztályfőnököm akkoriban gyakran csúfolt „trabantmérnöknek”).

Az egyetemi évek alatt én mindig is a „jófiúk” csapatát erősítettem, ami nem azt jelenti, hogy nem voltak kalandok és bulik az életemben, hanem azt, hogy amikor a tanulásról volt szó, nekem az volt az első, hogy tényleg teljesítsem a kötelességeimet. Ez főként abban merült ki, hogy egyaránt bejártam minden órára, gyakorlatra és előadásra, sőt, legtöbbször még figyeltem is! Ennek az lett az eredménye, hogy vizsgaidőszakban komolyabb tárgyakból sem volt szükség 2-3 napnál hosszabb felkészülésre, hiszen nem megtanulnom, hanem csak felelevenítenem kellett a korábban elsajátított ismereteket. Természetesen ehhez kellett a jó középiskolai alap matekból és fizikából, de ezt idővel át kellett formálni egyetemi szintű tudássá.

Szépen haladtam tehát az egyetemen, 2008-ban védtem meg az akkori ötéves képzésben a diplomámat. Még a tanulmányaim alatt ismerkedtem össze a kollégámmal, Weltsch Zoltánnal, aki itt a tanszéken most is a szobatársam. Vele beszélgettünk akkoriban arról, hogy hogyan tovább. Korábban már becsatlakoztam a tanszéken egy TDK-kutatásba Lovas Antal vezetésével, így tulajdonképpen megvolt az a nyitott kapu, hogy jöhessek a tanszékre doktorálni. Annyira még nem kötöttek az anyagiak, mivel budapesti vagyok, és otthon lakva nem jelentett nagy problémát, hogy doktorandusznak adtam a fejemet, ahol az ösztöndíj kb. negyede-harmada egy ipari fizetésnek. Ez egy nagyon jó átmenetet képzett a diák- és munkásévek között.

Elmondtad, hogy az anyagiak nem befolyásoltak annyira az egyetem utáni évek „hogyan-továbbjában”, de nem fordult meg a fejedben, hogy az oktatói pálya helyett inkább a csúcsra járatott ipar felé vedd az irányt?

Számomra a kutatások voltak azok, amelyek igazán vonzóvá tették az egyetemi létet. Anno az oktatással kissé hadilábon álltam – hiszen a számomra is egészen friss, saját szakmai tapasztalattal még nem alátámasztott tudást kellett továbbadnom –, viszont tudtam, hogy az iparban csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy tényleges kutató-fejlesztő munkát végezhessenek, nekem pedig szükségem volt erre a kreativitásra. Egy cégnél nem igazán képzelhető el, hogy mondjuk minden hónapban más és más témával foglalkozz, és ez nekem hiányzott volna. Mára persze az oktatással is jól megvagyok – egyrészt a tanszéken töltött idő alatt rengeteget fejlődtem, tanultam szakmailag, másrészt igaz a mondás: azt tanulod meg igazán, amit te magad tanítasz.

Milyen terveid vannak az elkövetkező 10-15 évre? Mik a kitűzött célok?

Erre leginkább azt mondhatnám, hogy van A-terv, B-terv és így tovább, hiszen a felsőoktatás nincs könnyű helyzetben, a Műegyetem pedig még annyira sem. Azt azért látni kell, hogy anyagilag nem vagyunk úgymond pozitívan diszkriminálva: a vidéki egyetemeket, főiskolákat a cégek könnyebben és szívesebben támogatják – gondolok itt Győrre, Kecskemétre vagy Miskolcra. Itt Budapesten elég sok felsőoktatási intézmény vár támogatásra, és nem igazán tudunk kiemelni egy céget sem, amely mecénása lenne a felsőoktatásnak.  Emellett az állam és az EU sem könnyíti meg a dolgunkat, ugyanis számos pályázatot csak vidéki iskoláknak hirdetnek meg, kizárva ezzel a budapestieket. Nem egyedi eset, hogy vidéken kihasználatlanul állnak olyan soktíz- vagy akár százmilliós gépek, amikről mi itt csak álmodozhatunk. Persze a tanszék, a kar és az egyetem is többféle úton próbálja orvosolni ezt a hátrányos helyzetet. Azt viszont el lehet mondani, hogy a Műegyetem neve és oktatói gárdája, oktatási szintje az országban még mindig a legelismertebb a műszaki területen – ám ezt fenn is kell tartani.

A felsorolt okok miatt tíz évre előre nem mondanám, hogy itt, az egyetemen fogok oktatni, ahogy a tanszék, a kar sem tudhatja biztosan, hogy így, ebben a formában tud-e majd működni. Amíg az én élethelyzetem vagy az egyetem helyzete nem változik jelentősen, addig úgy gondolom, hogy vállalható, hogy a katedrán maradjak. Természetesen idővel jó volna találni olyan saját irányt is, ami felé el tudok indulni. Lehet ez valami céges dolog, ami az egyetem mellett művelhető, vagy olyan kutatás, amibe annyira belemerülhetek, hogy az ne csak másodlagos tevékenység legyen.

Szerintem sokunk nevében mondhatom, hogy reméljük, jó ideig erősíted még a kari oktatók táborát. Milyen viszonyt ápolsz a hallgatókkal? Te a fiatalabb érához tartozol a tanárok körében. Közelebb állsz személetmódban, gondolkodásban a diákokhoz?

Én emberileg is olyan vagyok, hogy igyekszem mindig mindenkit megérteni, akikkel kontaktusba kerülök. Nekem nem megy, hogy ha valamit kigondolok, azt mások figyelembe vétele nélkül, tűzön-vízen átviszem. Mindig szeretek visszajelzést kapni, hogy amit csinálok, jó-e, és ezt a fiatalságomból adódó közvetlenebb hangnem valamelyest elő is segíti. Megvan azért a másik oldala is ennek: próbálom mindig szem előtt tartani, hogy a hallgatók érdeke elsősorban az, hogy hasznos ismereteket sajátítsanak el, és ne mindig a könnyebb utat válasszák – hiszen teher alatt nő a pálma. Az egyetemi papír könnyű megszerzése (ami az egyszerűen abszolválható tárgyakat a hallgatók körében – érthetően – népszerűvé teszi) és a későbbiekben fontos, használható tudás átadása között nem könnyű megtalálni az arany középutat, de erre törekszem. Egyelőre úgy érzem, hogy nagyjából sikerül is a megcélzott egyensúly elérése.

Több oktatónk mondta már el nekünk, hogy nincs szabadidejük, mert bejönnek reggel dolgozni, és akárhogy igyekeznek, valahogy mégis mindig visznek haza magukkal egy kis munkát. Neked sikerül elkülöníteni ezt a kettőt?

Azoknál, akiknél az otthon feleséget/férjet és gyerekeket jelent, nyilván egy sokkal szigorúbb és szabályozottabb dolognak kell lennie, hogy időben befejezzék a munkát, hazaérjenek, és otthon ki tudják kapcsolni a szakmát. Én most még szabadabb életformában élek, nincsenek ilyen kötelezettségeim. Gyakran előfordul, hogy az átlagos irodai munkaidőnél jóval tovább bent vagyok az egyetemen, de ha arról van szó, hogy halaszthatatlan elintéznivalóm van délután vagy csak 11-re tudok bejönni, akkor erre is megvan a lehetőség. Ez szerintem tényleg azoknál problémásabb, akiknek a magánéletük viszonylag kötött. Nekem egyelőre ez inkább lehetőség és szabadság, nem pedig kötelezettség.

Mivel töltöd ezt a szabadságot?

Alapvetően nagyon szeretek sportolni, kezdve a kerékpározással, ami sokszor nem is sport, hanem életvitelszerű dolog, mert ide az egyetemre is gyakran azzal járok. A téli szezonban a hobbi a jégtánc, a nyári szezonban ennek megfelelően a görkorcsolya egy kedves sport- és szabadidős tevékenységem, de röplabdázást is szervezek egy kisebb csoportnak heti szinten. Ezek mellett az ötlabda nevű sportot is lelkesen űzöm, ami ugyancsak heti szintű elfoglaltság – ezt már bajnokságba verődve űzzük. A sporton kívül talán érdekes lehet, hogy vettem egy kis telket Várpalota mellett, ahová nagyon szívesen járok le kikapcsolódni. Sok munka van ott, de nagy a csönd és a nyugalom, ami néha remekül jön a budapesti mindennapok után.

Valószínűleg ezután nem meglepő, hogy nagyon szeretek kirándulni is. Baráti társasággal évente legalább kétszer szervezünk többnapos utakat, főként külföldi, környező országokba. Gyakran kerékpárral indulunk neki ezeknek az utaknak, így jutottunk el Erdélybe, Szlovákiába, Lengyelországba, Horvátországba, Szlovéniába, Olaszországba, egyszer pedig az olasz-francia határig. Az olasz riviéra mellett a Nyugati-Alpok hegyeit is bejártuk biciklivel: bőven 2000 méteres magasság felett tekerni, egész nap felfele menni és megtenni 2000 méter szintkülönbséget, lefele pedig kényszerpihenőket tartani, hogy a fékek hűljenek, egészen más élmény, mint az Alföldön vagy akár a Bakonyban biciklizni. Ilyenkor hálózsákot, polifoamot, sátrakat, főzőfelszerelést, tehát minden szükséges dolgot magunkkal viszünk, mondhatni teljesen önellátó életformában telik ez az egy-két hét. Persze közben naponta új és új embereket ismerünk meg, akik mindig szeretettel fogadnak. Ezek az utak kimondottan nagy élményt jelentenek! Egy különleges emlék, amikor a francia Alpokba ugyanoda mentünk síelni, ahol fél évvel azelőtt tekertünk – csodálatos érzés volt viszontlátni télen azt a tájat, ahol pár hónappal azelőtt még izzadva tekertünk. Készítettem is több „akkor és most” képet – és ha már itt tartunk, a fényképezés még egy nagy hobbim.

Gimnazista korom óta – egyre komolyabb technikával – szívesen fényképezek. Főként a természetet és az éjszakai eget szeretem fotózni, de már több mint 10 esküvőn is felkért fotós voltam. Egyik évben például a Műegyetemi Állásbörze fotópályázatát is megnyertem, illetve volt már kiállítva képem a National Geographic fotópályázat döntősei között. Szakmaiságban viszont ennél tovább nem szeretnék elmenni – jó lenne, ha a fotózás megmaradna hobbinak.

Úgy látom, már eddig is szép karrier és élet áll mögötted! Volna esetleg valami olyan tanácsod a hallgatók felé, aminek megfogadásával mi is hasonló utat járhatunk be?

Igazából én nem csináltam mást, csak komolyan vettem a tanulást, és így megfelelő tempóban haladtam a dolgaimmal. A hallgatókban meg kell lennie (vagy idővel ki kell alakulnia) annak a belső késztetésnek, hogy ne akarjanak örökké egyetemisták lenni, lépjenek tovább és fejlődjenek. Persze vannak élmények és élethelyzetek, amelyeket minden egyetemistának meg kell tapasztalnia, át kell élnie, de nem szabad leragadni. Szerintem a titok nyitja az, hogy mindig tartsunk valamerre, mindig legyenek céljaink. Gyerekként ezt még mások (általában a szüleink) adták elénk, idővel viszont már magunknak kell kitűzni újból és újból. Ez a felnőtté válásnak egy komoly lépése, amire az egyetemi évek kiváló felkészülési terepet adnak.

Írta: Ádám Zsuzsa
Fotó: Stefán Péter
A cikk a Közhír 79. évfolyam 2. számában jelent meg.