Az optika és a holográfia területén végzett széles körű eredményeiért, valamint a műegyetemi munkásságáért vett át rangos szakmai kitüntetést a BME TTK Atomfizika Tanszék vezetője.

„A Gábor Dénes-díj számomra különleges megtiszteltetés, mivel kutatásaim egy része az elismerés névadójának tématerülete is volt” – hangsúlyozta Koppa Pál, a BME Természettudományi Kar (TTK) Fizikai Intézet Atomfizika Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára, aki a közelmúltban nyerte el a világhírű magyar fizikusról elnevezett díjat. A bizottság indoklása szerint az oktatót „a holografikus adattárolás, a háromdimenziós képmegjelenítés, az optikai méréstechnika és a komplex optikai rendszerek modellezése terén végzett kutatási-fejlesztési eredményeiért, az e körben szabadalmazott találmányok létrehozásában vállalt alkotó közreműködéséért, a műegyetemi fizikus- és mérnök-képzésben nyújtott, elismerésre méltó oktatói és témavezetői munkásságáért” jutalmazták.

„Az érettségi előtti hónapokban kellett eldöntenem, hogy hová felvételizzek. Akkoriban engem nagyon érdekelt a meteorológia” – idézte fel a kezdeteket a kutató. „Kiváló osztályfőnököm és matematikatanárom, Békefi Zsuzsanna egyszer kérdőre vont, miért éppen ezt a pályát szeretném választani, majd beszélt arról, hogy az időjósok által használt modelleket fizikusok dolgozzák ki: lényegében neki köszönhetem, hogy fizikus lettem.

Koppa Pál diplomaszerzését egy nagyjelentőségű párizsi út követte. „Negyedévesként évfolyamtársaimmal nézegettük a külföldi tanulmányi lehetőségeket, hiszen közvetlenül a rendszerváltás után voltunk, ekkor nyílt ki számunkra a világ. A francia-egyiptológia szakos barátnőmmel elhatároztuk, hogy együtt próbálunk franciaországi ösztöndíjat szerezni” – emlékezett a fizikus, aki ekkor még egy szót sem tudott a célország nyelvén. Így kezdte meg a ma a mesterképzésnek megfelelő ún. DEA (Diplôme d'Études Approfondies) fokozat megszerzését: sok munkával elérte, hogy az első félév végére franciául vizsgázzon. „Az ottani kutatási témám az optikához kapcsolódott, bár az ELTE-n akkoriban nem igazán dolgozott ezzel foglalkozó specialista” – idézte fel a kutató, aki az optikai számítógépek biztató jövőjéről olvasott cikkek alapján választott szakterületet. Az Université Paris-Sud szakemberei között találta meg a témában publikáló Pierre Chavelt, és az Orsay-i Institut dOptique-ot. „Pierre ma már nagy tekintélyű professzor, de akkor még fiatal tudósként dolgozott. Nála írtam a diplomamunkámat, majd a doktori dolgozatomat is. Intelligens optikai kapcsolót építettünk, ami egy első lépésnek számított az optikai számítógépek és a tisztán optikai távközlés felé. A Franciaországban töltött majdnem 4 év meghatározó volt számomra szakmai, emberi és motivációs szempontból is.”

A műegyetemi kitüntetett már a párizsi ösztöndíj elnyerése előtt rátalált a modern optika itthoni fellegvárára, a BME Atomfizika Tanszékére, ahol az optika labor akkori vezetője, Jakab László volt a témavezetője. Ez a munka a francia ösztöndíj miatt megszakadt, de a fiatal magyar kutató a későbbiekben hídként szolgált a magyar-francia együttműködésben. A párizsi doktori védés után válaszút elé érkezett: eldönthette, hogy külföldön marad, vagy hazajön. „Természetesnek vettem, hogy visszajövök Magyarországra, és azon belül a Műegyetemre, de itt nem volt elhelyezkedési lehetőség. Kétéves átmeneti időszak és egy OTKA posztdoktori ösztöndíj után kaptam csak állást a BME-n” – idézte fel.

A fiatal szakember optikai vizsgálódásai – valamint a francia szakemberekkel meglévő kapcsolatai – nem szakadtak meg a Műegyetemre visszatérve sem. A tanszéken lévő elektronlitográfiás mikroszkóppal a külföldi kollégák elméleti vizsgálódásait támogatták gyakorlati kísérletekkel, a külső munkák révén pedig optikai rendszerfejlesztési feladatot kapott: a szerves molekulákat analizáló szakemberek fontos mérőeszközének, az infravörös spektrofotométernek az üvegszálas szenzorát kellett elkészítenie. Hasonló külső projektként jött a holografikus adattárolás témaköre, amely meghatározó volt a későbbi kutatási területek kijelölésekor.

„Gábor Dénes Nobel-díja után jó pár évvel egy holland tudós vetette fel a holográfia segítségével történő adattároló eszközök elkészítésének lehetőségét” – emlékezett Koppa Pál. A technológia azonban igazán csak a ’90-es években kezdett fejlődni az Egyesült Államokban, majd Japánban. Két irányban zajlottak vizsgálatok: egyes teamek az adatmennyiség növelését tűzték ki célul, míg mások – így a műegyetemi kutatók is – a biztonságos adattároláson dolgoztak. A feladat lényegét ecsetelve elmondta: „egy hitelkártya méretű kis hordozóra kellett mindössze néhány megabájt nagyságú adatot felvinni, de úgy, hogy azt illetéktelenek ne olvashassák, vagy módosíthassák. A 2000-ben kezdődött munkát egy csaknem 30 fős, részben BME-s, részben az Optilink nevű svéd cég munkatársaiból álló csapat végezte. Büszkék lehetünk arra, hogy két évvel később létrehoztuk a világon az első olyan holografikus adattárolót, amely nem asztal méretű, hanem laptophoz csatlakoztatható, kompakt, hordozható eszköz volt”.

A kutatásokból két nagy nemzetközi program nőtt ki: a MicroHolas nevű projekt, amelynek konzorciumvezetője a berlini műegyetem lett. Célul tűzték ki, hogy leegyszerűsítsék a holográfiát és kompatibilissé tegyék a klasszikus optikai adattárolókkal, a CD, DVD, Blu-ray rendszerekkel. Ezzel párhuzamosan futott a Thomson német elektronikai cég köré szerveződött kutatássorozat. Úgy fogalmazott: „izgalmas időszak következett. A kétezres évek elején minden nagyobb elektronikai vállalat – például a Sony, a Pioneer vagy az LG – holografikus adattárolót akart fejleszteni. Kiéleződött a verseny, sokan úgy gondoltuk, hogy ez lesz a jövő technológiája, de nem így lett, és ennek főként a 2008-as válság volt az oka. A cégek döntéshozói ekkor minden jelentős, kockázatos befektetést visszafogtak. A ’nagy ipari izgalom’ elmúlásának szakmai okaként pedig az internet felhő-alapú technológiája, valamint a szilárdtest-memóriák (pendrive, sd-kártya) elterjedése szolgált. A holografikus adattárolás területe így visszatért az egyetemi kutatásokhoz”.

Koppa Pál az oktatás és kutatás egységében hisz. „Csak úgy tudunk saját szakmánk élvonalában maradni, ha folyamatosan vizsgálódunk, fejlesztünk, és közben tudásunkat is átadjuk az ifjaknak. A jó diák kutatómunkáján keresztül legtöbbször kamatostul megtérül a befektetett oktatói energia. Nem szégyellem bevallani, hogy nagyon sokszor én tanulok fiatal kollégáimtól vagy akár hallgatóimtól is.” Szerinte ugyanakkor a fizikusképzésben ellentmondásos helyzet alakult ki az utóbbi években. A diákok száma sajnos lassan csökken, viszont sok kutató-fejlesztő bázis, mérnököket és fizikusokat kereső iparvállalat jelent meg a piacon. Az alkalmazott fizikusok gyakran szélesebb látókörrel és jobb problémamegoldó képességgel rendelkeznek, mint a mérnökök, ezért könnyen találnak munkát. „Az egyik szemem sír, a másik nevet” – vallotta a tanszékvezető, kifejtve, hogy „diplomázóink és doktoranduszaink többségét elviszik a cégek, hiszen a műegyetemi fizikus végzettség jó ajánlólevél. Így a tanszékünk számára fontos célkitűzés, hogy a legtehetségesebb fiatalok közül néhányat el tudjunk csábítani a tudomány számára, nem könnyen teljesíthető. Büszke vagyok rá, hogy a volt tanítványaim közül többen is vannak, akiknek segíthettem tehetségük kibontakozását. Közülük néhányan ma már a tanszék munkatársai.”

A professzor úgy véli, a tanszékvezetés egész embert kívánó feladat, egyúttal meghatározza a rövid és középtávú szakmai célokat. Az új kihívásokról szólva elmondta: „nemrég nyertünk el egy kvantumtechnológia pályázatot, amely úttörő terület. (A több tanszék együttműködésével létrejött projektről a bme.hu is beszámolt – szerk.) Az alkalmazott fizikai kutatásainkkal eddig alapjában véve a klasszikus fizikában mozogtunk, a kvantumos kérdésekkel pedig főként az oktatásban foglalkoztunk. Azt gondolom, hogy ez a munka az egy vagy néhány fotonos technikák alkalmazása révén új perspektívát nyit az informatikában, a kommunikációban, a méréstechnikában, és az orvos-biológiai technológiákban is”.

HA - GI

Fotó: Takács Ildikó