Afrikában megépült alkotásait mutatta be a közelmúltban a Franciaországban élő ismert és elismert magyar szakember a Műegyetemen.

„Egy épület szépségén lehet vitatkozni, az éghajlati körülményeket, a felhasználható anyagokat viszont adottságként kell kezelni a tervezés során” – vallja Parajdi Mester László építész, akinek munkássága összeforrott Afrikával. A BME meghívottja az Építészmérnöki Kar (ÉPK) Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszék Tanszéki kutatás tantárgy keretén belül a „krízisÉPÍTÉSZET” kurzus vendégeként tartott immáron harmadszorra előadást az intézményben. Kiemelte, „a hagyományos építészetben általában a legkönnyebben hozzáférhető elemeket – a követ, a fát, a vályogot – alkalmazzák. Mostanra azonban a szakma lehetőségei kissé megváltoztak: már a munka kezdetekor érdemes ötvözni, adaptálni a kialakult formákat, hagyományokat a jelenkor technikai megoldásaival”. (Parajdi Mester László előadásának felkért hozzászólói Tibai Frida és Veres Laura hallgatók voltak, akik 2017 őszén a TDK dolgozatukataz építész munkásságáról írták – szerk.)

Parajdi Mester László – vagy ahogy Franciaországban hívják: Laszlo Mester de Parajd – 1956 után, nyolc éves korában került szüleivel Párizsba. Az ottani egyetemen építészetet tanult, mellette pedig dolgozott, és a kapott pénzből hátizsákos turistaként barangolt Ázsiában, Afrikában, és az Egyesült Államokban, mindig művészi érzékenységgel tekintve a helyi épületek sajátosságaira. A felsőfokú tanulmányok befejezése után a kötelező katonai szolgálat helyett két éves kiküldetést vállalt az egykori francia gyarmatokra. Friss házasként, belsőépítész feleségével együtt autózva szelték át a Szaharát, hogy elérjék állomáshelyét, Niger fővárosát, Niameyt.

A neves szakember Afrikában végül tizenkét évet töltött. Építészként 1977-től a nigeri és francia kormánymegbízásból csaknem negyven épület tervezésében vett részt. Munkája mellett feleségével módszeres kutatásokat végzett a helyi építészetről: felmérték, lerajzolták és lefényképezték a régi házakat, némelyiket csupán közvetlenül lebontásuk előtt dokumentáltak. Vizsgálódásaik idején lassacskán megértették az ottani építőanyagok használatának szabályszerűségeit és jelenkori alkalmazhatóságuk lehetőségeit. Tapasztalataikat a „Regards sur l’habitat traditionnel au Niger” című kötetben (1988) összegezték. A neves szakember élete során több mint kilencven országban járt és számos településen végzett tervező munkát.

Niger a Száhel-övezetben fekszik. Sivatagi környezete és társadalma az Európában megszokott eljárások alkalmazhatóságának újragondolására késztette a fiatal építészt. A napi hőingás 40-50 ^ͦC is lehet, miközben általában nyolc hónapnyi szárazság után rendkívül csapadékos időszak következik. A helyi építőmesterek évszázados tapasztalatokra alapozva használták a tájolás, az árnyékolás, az átgondolt szellőzési rendszer kínálta lehetőségeket a házépítéseknél. A széles körben előforduló agyagra gazdag és látványos építészeti kultúra épült, ezért sokan feltették a kérdést a szakemberek közül: miért ne dolgozhatnának ők is ezzel az olcsó anyaggal?

„Régebben hosszasan meg kellett magyaráznom, hogy miért betonból, miért nem agyagból tervezem az épületeimet” – emlékezett Mester László, hozzáfűzve: kézenfekvő lenne az alacsonyabb árfekvésűt alkalmazni, de ez a gyakorlatban nem működik. A helyi közösségek a saját lakásukat és a mecsetüket – együttes erővel – évente javítják, újratapasztják, mivel a vályogépületek felső pár centiméteres rétegét az esős évszakban a víz lemossa. A közintézményeket, vagy a külföldi nem kormányzati szervezetek által épített létesítményeket viszont már nem érzik sajátjuknak. „Tekintettel arra, hogy én iskolák, és kórházak tervezésével foglalkoztam, miközben a lakosság tulajdonosi szemléletének hiányából fakadó gyenge karbantartási kultúrát adottságként kezeltem, nem építhettem agyagból ezeket, pedig nekem is olcsóbb és egyszerűbb lett volna a hagyományos technika mentén haladni. Ugyan a településen élők 90%-ának ma is vályogszerkezetű a háza, nem kényszeríthetjük őket arra, hogy csak ezt használják, ha nem tartják karban az otthonukat; így könnyebbnek tűnt egy új eljárás kifejlesztése a mentalitás megváltoztatása helyett”. Elmondta még: mindezzel együtt a több évszázados építési tapasztalatok jó része felhasználható a modern korban: ennek legszebb példája az ONERSOL (Office nigérien de l'énergie solaire, Nigeri Napenergia Hivatal) számára Niameyben létesült, több szakmai díjat elnyert épület, amelyen a magyar szakember 1979-ben kezdett dolgozni.

A kutatóintézet monumentális tömbje messziről a helyi – agyagból tapasztott – mecsetek és uralkodói épületek hangulatát idézi; utóbbira utal a kupola is. Ebben az építészeti kultúrában semmi sem pontosan szimmetrikus, ezért Mester László is kerülte az ilyen jellegű megoldásokat. „A kerítés oszlopainak távolsága szándékosan különböző: amikor készült, legalább tízen telefonáltak rám, hogy a kivitelezők elrontottak valamit” – idézte fel a régmúlt humoros pillanatait az építész, hozzátéve: „egy európai tervezőtől egyébként is inkább sokemeletes üvegpalotát vártak. Többen a helyiek közül nem látták az értelmét, idővel viszont elfogadták a látványt.”

A lekerekített formák szintén a helyi épületeket idézték (a hagyományos stílusúaknál kerülték az élek kialakítását, mert ezek az eső miatt úgyis lemosódtak volna), a homokszínt pedig a rendszeres karbantartás hiánya indokolta (mivel azt tapasztalták: a fehér felület az első csapadékos évszak után azonnal elszennyeződik).

A létesítmény esztétikai értékei mellett a kényelmi és az üzemeltetési szempontok is hangsúlyosak voltak. A legnagyobb problémát a hőség kezelése jelentette, amelynek megoldásában az ősi módszerekre támaszkodtak. Mester László sajátos, üreges falakat tervezett, azokon pedig alsó szellőzőnyílásokat alakított ki. Az így keletkező légmozgás bizonyos mértékig lehűtötte a helyiségeket. Ezt a technikát részben a több méter magas, hagyományos, kerekded alakú gabonatárolók ihlették: az építmények 4-5 cm vastag agyagból készültek és sok közülük dupla falú, így a külső réteg a kánikula ellen nyújtott védelmet, miközben a 20-25 cm-es légrés a belső tér hőmérsékletcsökkentését segítette elő.

Az épületen belüli hőséget a helyes tájolás és árnyékolás is mérsékelheti. A hagyományos építményeknél – például a mecseteknél – az agyagfalak vastagsága egyes esetekben a két métert is elérte, amelynek révén nemcsak tömegével szabályozta a hőháztartást, hanem a lőrésszerű ablakaival meg is akadályozta a helyiségekben a napsütés okozta felmelegedést. Bár a magyar építész betonból tervezte a falakat, az észak-déli tájolású, mélyen ülő ablakokkal hatékonyan csökkentette a szobák hőmérsékletét, amelyen a helyes szellőzés kialakításával tovább javított. A huzat tehát nagyon jó relatív hőérzetet keltett, de a levegőben lévő szálló por és homok a szobák takarítását megnehezítette.

Az ONERSOL, korát messze megelőzve környezettudatos tervezési elveket ötvözve légkondicionáló berendezés nélkül épült, ami az üzemeltetés költségeit lényegesen lecsökkentette. A megoldás hasznosságát a magyar építész egyik későbbi munkája, a niamey-i másodfokú bíróság épülete igazolta. A megbízó ragaszkodott a fő tárgyalóterem klimatizálásához, de később kiderült, hogy az eszközt mindössze kétszer kapcsolták volna be, annyira gazdaságtalannak tartották a működtetését.

Mester László feleségével 1988-ban családalapítás céljából tért vissza Nigerből Párizsba. Saját irodájában a tervezési feladatok mellett szakértőként tevékenykedett az Európai Unió és a francia kormány afrikai építészeti projektjeiben. Iskolákat, kórházakat tervezett és épített Madagaszkárban, Togóban, Maliban, Szenegálban, Mozambikban.

Az építész ma is aktív, a francia kormány fejlesztési ügynöksége, az Agence Française de Développement (AFD) máig igényli tudását, tapasztalatát. Általában néhány hétre, hónapra utazik el a munkájából adódóan, a leghosszabb megbízatása két évig tartott: az 1994-ben történt ruandai válság után a Burundiba érkezett tömegek számára az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) koordinálásával tervezett öt menekülttábort, amelyek építését is irányította. „Nagyon izgalmas és igazi adrenalinfüggőknek való feladat volt” – emlékezett, hozzátéve, hogy akkor 25 ezer ember számára alakítottak ki szálláshelyet tíz nap alatt.

A magyar szakember úttörő munkát végzett a hetvenes években a fekete kontinensen: akkoriban nem sokan próbálták ötvözni a helyi építészeti tradíciókat a modern technikákkal. Az ONERSOL épület nagy sikert aratott megnyitásakor, cikkeket írtak róla, könyvekben idézték, de utána hosszú időre feledésbe merült és a közelmúltban fedezték fel újra. Az alkotás szerepelt a 2014-es milánói triennále „Africa − Big Change Big Chance” című kiállításon, majd ugyanabban az évben a párizsi Salon d’automne-on is, ahol 42 ország 850 kiállítója közül az építészeti kategóriában megszerezte a fődíjat.

„Európában és Afrikában is az építészeti tervezéskor számos esetben figyelmen kívül hagyják a helyi adottságokat, pedig a világ uniformizálódásával az eredeti épületek szépsége és az évszázadok alatt felhalmozódott helyi szaktudás olyan érték, amelyre támaszkodnunk kellene” – hangsúlyozta összegzésében Mester László.

HA - GI

Fotó: Philip János

Fotók forrása: Kultúrák között - Egy magyar építész Észak - Afrikában