Kilátó, menedék, és meditatív tér egyszerre az az installáció, amelyet a BME csapata alkotott az Építész Mustra ’18 programján, felhívva a figyelmet Tokaj-Hegyalja rejtett értékeire.

„Különösen hasznos, ha az építészeti oktatás a jobbára elméleti keretekből kilép és kézzelfogható, a hallgatók munkája által megvalósult építmény létrehozását tűzi ki célul” – hangsúlyozta Pálóczi Tibor és Lassu Péter, a BME Építészmérnöki Kar (ÉPK) Rajzi és Formaismereti Tanszékének két tanársegéde, akik hallgatóikkal a közelmúltban befejeződött „Hello Wood” alkotótábor keretében „ÉGLÉK” elnevezésű installációjukat készítették el a Szerencs melletti Árpád-hegyi fenyőerdőben.

A két BME-s oktató és a műegyetemista diákok egy része nem először járt a Hello Woodon. Három évvel ezelőtt Nagy Mártonnal, az ÉPK Lakóépülettervezési Tanszék adjunktusával együtt érkeztek az eseményre: akkor a helyszín még a Balaton-felvidéken lévő Csopak volt.

„Sok egyetemnek van nyári tábora, de azok más jellegűek, mint a Hello Wood: a Rajzi és Formaismereti Tanszéknek például külföldi művésztelepe is van” – ecsetelte Pálóczi Tibor, hozzátéve, kollégáival szerettek volna olyan alkotótáborban részt venni, amelyre az ÉPK bármely évfolyamáról jelentkezhetnek az érdeklődő hallgatók, egyúttal a szervezés a tanszékhez kötődik.

Lassu Péter a Hello Wood munkatársait korábbi projektek (pl. a Szigeten felállított, raklapokból készült Colosseum megvalósítása), valamint a hobbiként művelt asztalosság révén ismerte meg. A faipari szerszámokkal kapcsolatos gyakorlati ismeretei nagymértékben segítették az építési helyszínre utazó műegyetemistákat, akiknek Szerencsre kellett tervezniük. A diákok előzetesen, a tábort megelőző hónapokban járták be a lehetséges helyszíneket, majd a koncepciót, a tervötleteket lerajzolták, modellezték. Később, a tanszéki kiállításon, a hallgatók és az oktatók szavazatai alapján alakult ki a pályázatok sorrendje, így az 1-3. helyezett pályamű szerzői kerültek be a BME-s csapatba.

„Nehéz volt a végső helyszín megtalálása, mert a legjobb pályázat először egy kávézó pavilon terve volt a szerencsi vasútállomásra, de ezt – főként az engedélyeztetési procedúra nehézségei miatt – el kellett vetnünk” – emlékezett Pálóczi Tibor. „Volt azonban két olyan pályázó csoport, akik az Árpád-hegyi fenyvesbe álmodták meg installációjukat” – hívta fel a figyelmet Lassu Péter, kiemelve, hogy „mindegyik terv a merengő, a pörgős városi életből kilépő hangulatot idézte meg”. Érdekességként említette, hogy a fás ligetbe kerülő két projektnek a csapatok egymástól függetlenül ugyanazt a nevet adták: „Négyszögletű kerek erdő”. „Ez nem véletlen, hiszen ez a természeti közeg nagyon sajátos, erős, gondolatébresztő helyszín” – fogalmazott az oktató.

Részlet Bális Marcell, Boronkay Gábor, Murányi Zita, Zöllner Zita pályázatából

Részlet Balog Ákos, Kas Tünde, Szilvási Réka, Zacher Bendegúz pályázatából

A Szerencstől félórányi sétával elérhető Árpád-hegyre 1936-ban telepítettek pár hektáros feketefenyő-erdőt, amely azóta is népszerű kirándulóhely. „Besétálunk a fák közé és látjuk, hol ér véget, tehát nem tudunk teljesen elszakadni a várostól, halljuk a hangjait: ez a sajátos térélmény inspirálta mindkét tervező csapatot” – jegyezte meg Pálóczi Tibor, hozzátéve a két pályázat ekkor még inkább kezdeti koncepciónak tűnt, kiforrott, végső formák nélkül. Az egyik építmény a horizontális látványt gondolta tovább: eszerint a sokasodó fatörzsek meg-megszakítják a hosszú, vízszintes sávban történő szemlélődést. A másik tervezői gárda olyan gyűrűszerű szerkezetet képzelt el, amelyben a fiatalok egymással szemben ülhetnek le, beszélgethetnek, miközben az építmény az erdő látványát horizontálisan kizárja, és csak felfelé, a fák tetejére irányítja a figyelmet.

Az elkészült, közel 15m² alapterületű, 6 méter magas épület mottója végül az „égre való tekintés” lett – árulta el a BME tanársegéde. Elmondta: „az erdőt járók nem tudnak elszakadni a várostól. Erre reagál a Műegyetem pavilonszerű építménye, amely elősegíti, hogy végtelennek tűnő lombkorona-rengeteget lássunk, miközben az elcsendesedés élményét nyújtja az alkotás”.

A megvalósult tervet sajátos, hármas tagoltságú szerkezet jellemez. Az installációra egy nyitott teraszon lehet először rálépni: a látogató itt még az erdőben érezheti magát, mivel a külvilágban áll. A második része egy fedett egység, amelybe egy keskeny résen lehet bejutni: az oldalfalán a sűrűsödő lécezés már a bezáródás érzetét vetíti előre. A belső, harmadik tér már zárt, a látogató tető alá került. A tömör falakat egy nagy, függőleges nyílás töri meg, és ad kitekintést az ég felé. „Ez a folytonossági hiány vezeti a szemet felfelé és lehatárol egy kompozíciót, ez az ÉGLÉK. Ezt a képet mentálisan megsokszorozhatjuk, így ténylegesen átélhetjük a városi létből való kiszakadást” – ecsetelte a műegyetemi oktató.

Az ötlettől a kivitelezésig tartó folyamat számos tanulsággal szolgált hallgatónak, oktatónak egyaránt. „Az építészeti tervezés soklépcsős és általában nagyon homályosan indul: az alkotó keresgéli az irányokat, erővonalakat, tér és tömegformákat, ezek formálják valahogyan a kezdeti ködöt, felhőt, majd fokozatosan talál rá vonalakra, terekre, kapcsolatokra, amelyeket finomíthat, kidolgozhatja a részleteket. A sűrűsödő lécezés kialakításának ötlete például a projekt későbbi fázisában született meg” – részletezte Pálóczi Tibor.

A pavilon elhelyezéséről szólva elárulta: az építmény először a dombtető legfelső pontjára, az erdő középpontjába került volna, de a terepbejárás során találtak egy meredekebb, sajátos rétegzettségű részt. „Nem akartunk a Kálvária dombokhoz hasonló megoldást, hogy a tetőre megérkezve táruljon elénk az épület” – hangsúlyozta Lassu Péter, aki szerint „így egyedi dramaturgiát követ az épület megközelítése: aki lentről igyekszik feljutni az először csak a csúcsát látja. A dombtetőről viszont felülről pillanthat rá, azaz olyan nézőpontból mutatja meg az alkotást, amit ritkán láthat a szemlélő”.

A szakember beszámolt a feladat nehézségeiről is: gyakran még három embernek is kihívást jelent egységes álláspontot kialakítani, tíz hallgatóval pedig még bonyolultabb: ebből is sokat tanulhattak. Többször vitatkoztak, a diákok kipróbálhatták magukat az érvelésben, a szakmai párbeszédben, a csoportmunkában. A Hello Wood lényegesnek tartja a közösségi célú épületek elkészítését, de ennek értelmezése egyénenként máshogyan történhet. „A saját köreinken belül fesztelenül zajlik az eszmecsere, ráadásul mi a fiatalabb oktatók közé tartozunk, így könnyebb a tanulók dolga, de a táborban olykor idegen közegben is meg kellett nyilatkozniuk. Az építészet nemcsak vizuális kommunikáció, nemcsak tervlapok és rajzok sokasága. El kell tudnunk élőszóban is mondani elképzeléseinket, ötleteinket. Ennek gyakorlására kiváló alkalmak a közös tervezések és a tábori prezentációk” – osztotta meg a bme.hu-val Pálóczi Tibor.

Az alkotótábor szűk egy hete alatt kellett a hallgatóknak a kivitelezés sokrétű problémáival is megküzdeniük. A felhasználható anyag mennyisége eleve adott volt – körülbelül 3 m³ fűrészáru. Elvileg minden csapat már kész tervvel érkezett. Mivel az építési helyszínek a szálláshely melletti műhelyterülettől távolabb estek, nem tudott mindenki minden nap az összes helyszínre eljutni. „Az volt az elképzelés, hogy összerakunk kisebb modulokat, az utolsó két napon pedig elkezdjük a helyszíni összeállítást” – idézték fel a műegyetemi csapat vezetői. Hozzáfűzték: „a résztvevőknek olyan logika szerint kellett gondolkodniuk, hogy az alkotóműhelyen belül építhető, szállítható, majd a kijelölt területen megépíthető méretű részegységek szülessenek. A folyamat azt tudatosítja a hallgatókban, hogy nemcsak a tervezési fázist, hanem a kivitelezés lépéseit is végig kell gondolniuk”.

Mivel különféle egyetemek alkotócsoportjai találkoztak a táborban, a szervezők alkalmat biztosítottak arra, hogy a hallgatók és az oktatók megismerkedjenek: a teamek egymás mellett dolgoztak, és nyújtottak segítséget a másiknak tanácsokkal, gépi szerszámokkal, vagy a nagyobb munkadarabok felemelésében, megfordításában. „Tanulságos volt látni, miként dolgoznak a fiatalok saját projektjükön, mivel küszködnek, hogyan keresnek megoldást, miben teljesítenek jól, vagy követnek el hibát” – jegyezte meg Pálóczi Tibor.

A tábor filozófiájának része a technikai vívmányok gyakorlati alkalmazása. Az építészmérnöki karon manapság a modellezés jórészt lézervágógépekkel történik, és régebben is főként sniccer-ragasztó-balsafa, vagy furnér felhasználásával munkálkodtak a diákok. A táborban résztvevők viszont nagy gépekkel, fűrésszel, gérvágóval, csavarhúzóval és egyéb eszközökkel, valós anyagból, 1:1-es méretarányban dolgoztak. „Akiknek korábban nem volt lehetőségük minderre, azok a Hello Woodon ezt kipróbálhatták, így sokkal magabiztosabbakká váltak a szerszámhasználatban” – emelte ki Lassu Péter, hozzátéve, bár a bonyolultabb vágásokat ő végezte, a hallgatók gyorsan elsajátították az egyszerűbb fogásokat. Kifejtette: „mondtam a méreteket és egy szöget, a diákok pedig pillanatok alatt levágták a géppel. Sokan úgy tartják, az egyetemi képzés és a nyári kötelező tervezőirodai munka során is gyakran kizárólag csupán elméleti jellegű feladatokat kapnak a fiatalok. Ebben a táborban valóban a tanulással elsajátított, olvasott ismeretanyaggal találkozhattak a gyakorlatban. A másik fontos szempont, hogy mivel a diplomaszerzésig egy általuk tervezett épület sem válik kézzelfoghatóvá, itt erre sor kerül: ténylegesen megvalósul az álmuk”.

Tokajra egyetemenként utaztak a fiatal résztvevők két-három oktató vezetésével. A szervezők teljes ellátást biztosítottak, a munkával telt napok végén pedig közösségi programokkal, koncertekkel, szakmai beszélgetésekkel várták az érdeklődőket.

Pálóczi Tibor szerint természetes, hogy az építészképzés során az elméleti alapok a legfontosabbak: a tervező építész először rajzban és makettben gondolkodik, ami nem lehetséges folyamatos gondolkodás nélkül. Ez azonban nem pótolja azokat a tapasztalatokat, amelyeket egy ilyen jellegű tábor nyújthat. „A modern számítógép-tudomány korában a napi gyakorlathoz tartozik a 3D-ben történő virtuális modellezés. De ez nem jelent ugyanolyan térélményt, mint amit a hallgatók a végleges építményen keresztül tapasztalhatnak meg. Az anyag, a megépült alkotás ott van, tapintható, érzékelhető. Ezt nem pótolja semmi” – összegezte az oktató.

HA-GI

Fotó: Philip János, Bujnovszky Tamás, Lakos Máté