Kedves Emlékező Nemzettársaim!

Pár gondolat az itteni, műegyetemi helyszín szellemében: 62 évvel ezelőtt, ezekben az órákban gyülekeztek a Műegyetem hallgatói, tanárai, dolgozói, meg sorra a többi hazai egyetem és főiskola diákküldöttjei. Azért, hogy békés nagygyűlésen fejezzék ki a lelküket és tudatukat feszítő érzéseiket, részben még formálódóan, részben már pontokba szedve, elsőként nem itt, hanem a Szegedi Tudományegyetemen, aztán továbbgondolva más vidéki egyetemeken, de azon a délutánon mind-mind ezen a helyen összpontosulva, a kritikus tömeget meghaladva, hogy aztán itt legyen a kiinduló pontja a forradalom fővárosi eseményeinek. Ilyen hely a Műegyetem, ezt hirdeti az épület előtt a 60. évfordulón felállított Történelmi Emlékhely oszlopunk.

A Nemzeti Örökség Intézete által, mindenekelőtt dr. Boross Péter díszvendégünk bölcs döntéseként adományozott sztélé emléket állít az összes egyetemnek és főiskolának, ahol akkoriban megalakultak a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, a MEFESZ tagegyesületei. Megemlékezésünkkel tisztelegünk a vidéki egyetemek és főiskolák 56-os helytállása előtt is itt.

A magyar diákságból hadd idézem ez alkalommal fel a falusi parasztságból kikerülő egyetemisták és főiskolások egyikének tipikus sorsát: Sulyok Vince, édesanyámmal egyidős, akkori falumbeli főiskolás, költő-irodalmár életútját.  Azért is teszem ezt, mert Márai Sándor „Mennyből az angyal”-ára, amit hamarosan hallani fogunk, az utóbbi években már oly sok teher rakódott. Meg, hogy sok emigránsunk hozott létre remek alkotásokat tartalmazó életművet a befogadó, de mégis örökké idegen országokban.

Vince középparaszti családban született Ménfőn. Már az elemi iskola megkezdése előtt tudott írni és olvasni. A tanítójának nem volt nehéz rábeszélni szüleit a továbbtanulásra. A gimnáziumot 1944 őszén kezdte a győri bencéseknél, az egyházi iskolák államosítása után a Révai Miklós Gimnáziumban érettségizett 1952-ben. Jeles bizonyítvánnyal ugyan továbbtanulhatott, de oda vették fel, ahova nem is jelentkezett: az ELTE Jogtudományi Karára. Jelesen lerakott vizsgái ellenére egy év után mégis kizárták az egyetemről, mondván: kulákgyanúsak a szülei. Egy évi gyári munka és a Nagy Imre fellépése nyomán megenyhült politikai légkör azonban újra lehetővé tette számára a tanulást, ezúttal a budapesti, majd ennek megszűnte után az egri tanárképző főiskolán. Ekkoriban már megjelentek első versei.

1956 augusztusában falusi lelkiállapota még így tükröződik „Párás réteken” című verse utolsó szakaszában:

„…

A zöldszínű egek alatt

alszom nagyot a kurta fűben.

Nem számlálva a napokat

élek paraszti bölcs derűben.”

Aztán fölgyorsultak az események, különösen az egyetemeken és a főiskolákon. 1956 őszén beválasztották a főiskolai MEFESZ vezetőségébe. A forradalom kirobbanásakor tagja lett a városvédelmi bizottságnak Egerben, mely mindvégig a helyi forradalmi események irányítója volt. A főiskolások képviseletében beválasztották Eger Városa Forradalmi Tanácsába, majd Heves megye Forradalmi Tanácsába, ahol aztán nyomban kinevezték a megye napilapjának, a Népújságnak a főszerkesztőjévé. Az 1956-os forradalom napjai éppoly meghatározó erővel hatottak rá, mint gyermekkora paraszti világa. November 13-án az időközben Egerbe visszatért szovjet csapatok parancsnoka azonnali hatállyal kiutasította a városból a nem egri illetőségűeket. Ekkor tért haza a szülői házba Ménfőcsanakra.

November 20-ai lelkiállapotát „Fekete napok” című verse már így tükrözi:

„Mikor már ésszerűbbet nem tehettem:

gyalog és vonatokra kapaszkodva

a forradalmas fél országon át

az óvó házba hazamenekedtem.

Újságot szerkesztettem, fegyverem

csőre töltöttem, jártam sorok élén.

Enyémnek vallottam a forradalmat

és minden magyar együtt járt velem.

Az újságot most más írja. A fegyvert

elrejtettem. De éj és napon által

kínban csodálom, ahogy ellenáll

ez a kis ország, ez a megvert.

Napok születnek megfúló napokra.

Magamat marva mérem én az udvart

a konyhától a füstölgő ganéig

s szétpattog a jég a lábam alatt darabokra.”

1957. január vége táján hivatalos levélben értesítették arról, hogy kizárták az ország összes egyeteméről és főiskolájáról. Február 6-án, délelőtt virágnyelven írt táviratot küldött egy jóakarója, hogy a hatóságok letartóztatására készülnek. Azonnal elhagyta szülei házát, ahol alig két órával később már meg is jelent érte a belügyminisztériumi gépkocsi.

Jugoszlávia felé vette útját. Az ottani lágerben egy nap egy idegen fiatalember lépett oda hozzá. Kiderült, hogy norvég diákküldöttként azért jött, hogy az ott található magyar egyetemisták közül kiválasszon tízet, akinek kedve volna Norvégiában továbbtanulni. Így került egy magyar főiskolás norvég nyelvterületre, akinek első célja az volt, hogy minél hamarább elsajátítsa egy idegen ország nyelvét. Akkor még nem is sejthette azt, hogy ez a nyelv lesz az, aminek köszönhető a kultúra- és versközvetítő munkássága. Elvégezte az Oslo-i egyetemen a német és a történelem szakot, majd az egyetem könyvtárába került dolgozni, ahol néhány évvel később az egyetem főkönyvtárosa lett. Irodalmi, műfordítói tevékenységével főszerepet játszott a norvég és magyar irodalom kölcsönös közvetítésében.

A forradalom 10 éves évfordulóján még a reménytelenség fájdalma uralja érzéseit a „Hiábavalóság halottai” című versében:

„Összetört ifjú arcok rózsaszirmai,

szétzúzott virágéletek:

fiatal mosolyotokból mi lett?

reménykedéstekből mi lett?

hősiességtekből mi lett?

Meghasadt kristályú szívek,

szétroncsolt tiszavirágéletek:

lúgként maró kínotokból mi lett?

sikolyaitokból mi lett?

könnyetekből, véretekből mi lett?

Hiábavaló volt halálotok...

Ellenetek szavaznak a túlélők,

kik habzsolva és tülekedve,

harácsolva s böfögve élnek.

Elfolyt szemetek nedves fénye,

lehervadt nyelvetekről a szó,

torzult grimasszá fagyott nevetéstek,

testetek piros palotája

porrá omolt, kifakult csonthalommá,

s elúszik emléketek is

tetőtlen évek csilló magasában,

mert könyörtelen étvágyával

fölfal, fölemészt titeket

mindenestül a burjánozva növő élet.

Csak ifjú orcátok szomorúsága

nem fogyatkozik: mindörökké

ott ragyog a hold fényének fehér havában,

s ott csapong sóhajotok is az őszi szélben,

susog alant a fák közt, s fölszáll,

zúg gyermekhangok kórusaként tisztán, távol

a jégmagányú, csillagszikrás mindenségben.”

Amikor aztán a 90-es években újra hazajöhetett, hazatértét fájdalmában megszelídülve így élte meg:

„…Én vagyok ez a messziről jött,

ez a messziről hazaérkezett.

mert a haza ott van, ott van a haza,

ahol elillant éveink emlékei

sejlenek elő a rájuk rakódott

por rétegei alól és ahol anyánk

szavait véljük még hallani egyre,

a mindennél kedvesebb anyanyelvet.”

De térjünk vissza október 22-éhez, és az azt követő sodró hetekhez. Ami történt, azt a külföld, a történelmileg nálunknál szerencsésebb Nyugat hol értette, hol nem értette. A jobbak értették, közéjük tartozott Albert Camus, a kiváló francia egzisztencialista író. Hadd fejezzem be köszöntőmet az ő sokat idézett gondolataival:

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

Emlékezzünk együtt minderre kegyelettel, emlékezzünk emelt fővel!