Az agrárgyarmatosítás új módjára figyelmeztet a „Bognár József Közgazdaság-kutató Alapítvány” 2012-ben kiírt kutatási díjának nyertese.

Ijjas Flóra „A vízlábnyom és a globális élelmezés – integráló vízgazdálkodás” című pályamunkájáért kapott elismerést. A nyilvános emlékkonferencián elhangzott előadások után a kuratórium neki ítélte oda az Alapítvány 2012. évi díját és a vele járó Bognár József emlékdíjat. A fiatal kutató a bme.hu kérdéseire válaszolt.

Mit jelent pontosan a vízlábnyom fogalma?

A vízlábnyom egy mutatószám, amely megmutatja, hogy egy adott termék előállításához mennyi vizet használtunk fel. Durva becslések alapján például egy csésze kávéhoz 140 liter vízre, egy kilogramm marhahúshoz 16 000 liter vízre, egy darab almához 70 liter vízre, egy szelet fehér kenyérhez 40 liter vízre, egy kg sajthoz 5000 liter vízre van szükség az előállítás során.

Fontos, hogy szellemi termékek, egyének vagy akár egy ország vízlábnyomát is kiszámolhatjuk, és jól megfogható összehasonlításokat tehetünk. Például az USA-ban egy átlagos mennyiségű húst tartalmazó étrendhez napi szinten 5400 liter vízre van szükség, míg egy vegetáriánus étrend mindössze 2600 liter vizet „tartalmaz”.

Mivel a vízlábnyom kiszámításának módszertana még nem kiforrott, sok a pontatlanság, a vízügyi szakemberek csak óvatosan használják. Ezért van az is, hogy sok kutató a számítás módszertanával foglalkozik, én inkább a vízlábnyom szerepét kutatom az egyes országok vagy a világ vízgazdálkodásában, és azt, hogy a vízlábnyom eszköz lehet-e a fenntarthatóság, a népességrobbanás, az élelmiszerválság problémájának megoldásában.

Van-e a klímatőzsdéhez hasonlóan virtuális vízkereskedelem is?

Ha tőzsdei mechanizmusok itt még nem is működnek, leírható a virtuális víz kereskedelmi jellegű mozgása. Bizonyos országokban egyes agrártermékek nagyobb vízhatékonysággal termeszthetőek az éghajlati viszonyok miatt, mint máshol. Amennyiben minden importáló ország maga termelné meg a szükséges mezőgazdasági termékeket (tehát azokból egyáltalán nem importálna), akkor ahhoz 1605 km³ víz lenne szükséges évente. A virtuális vízkereskedelemnek köszönhetően ehelyett ezeket mindössze 1253 km³ víz felhasználásával állítják elő, hiszen így egy részük importtermékként érkezik kevesebb vizet felhasználó exportőr országokból. Ugyanilyen logikával beszélhetünk belső és külső vízlábnyomról is: ha egy ország például külföldről hozza be a nagy vízigényű termékeket, akkor a vízlábnyoma összességében nagy lesz, még ha alacsony is egyébként az országon belüli vízfelhasználás.

Magyarország hol áll a vízlábnyom-rangsorban? A listákat nézve úgy tűnik, kevéssé pazarló módon használjuk a vizet.

Ezekkel a listákkal az a probléma, hogy eléggé pontatlanok azok a számok, amelyekre épülnek. Hazánkban például nagyon ellentmondásos adatokat találunk az ipari vízfogyasztásra. Ezzel együtt Magyarország viszonylag kis vízlábnyommal rendelkezik, és az is tény, hogy igen jelentős vízkincsünk van, amelynek valódi stratégiai értékét még nem ismertük fel.

A vízlábnyom és az élelmiszerválság kérdéséhez szorosan kapcsolódik egy sajátos, új típusú „agrárgyarmatosítás.” Ennek során a vízben, termőföldben szegény, de egyébként gazdaságilag fejlettebb országok hatalmas földterületeket bérelnek vagy vásárolnak saját mezőgazdasági tevékenységük számára egy másik, általában szegény országban. Ez paradox helyzetet teremt: Szudán és Etiópia például, amelyek a nyugati élelmiszersegélyek első számú célpontjai, hatalmas termőterületeket adtak el vagy bérbe más országoknak. Etiópiában szaúdi befektetők például 100 millió dollár értékben termesztettek búzát, árpát és rizst (2009-es adat), míg 2007 és 2011 között az ENSZ Világélelmezési Program közel hasonló összeget (116 millió USD) költött etióp élelmezési segélyre! Szudán a világ legnagyobb élelmezési segély akciójának fogadó országaként agrárterményeinek összesen 70 %-át mégis elveszíti azzal, hogy termőterületeinek egyötödét bérbe adja más országok részére. De ne gondoljuk, hogy csak a harmadik világ lehet a célpont: 2009-ben például Katar és Omán tárgyalásokat folytatott Magyarországgal azért, hogy cseppfolyós földgázért termőterületeket használhasson.

Létezik-e ebben valamiféle ideális forgatókönyv, amely szerint egy ilyen tranzakció során mindenki jól jár, vagy pedig az erőforrások újraelosztása – ez esetben a vízé és termőföldé – elkerülhetetlenül konfliktushelyzeteket hoz létre?

Talán a pályázat megnyerésében az is közrejátszott, hogy az előbb említett folyamatok vizsgálatában nagy hangsúlyt helyeztem a mögöttes, nehezen látható tényezőkre, pl. a kulturális dimenziókra. Hogyan lehetne win-win helyzetet kialakítani? – tettem fel a kérdést. Szerintem megkerülhetetlen a kulturális háttér vizsgálata. Újra kell gondolni a segélyezés jelenlegi rendszerét is: azzal, hogy segélyeket viszünk a szegény országokba, éppen hogy konzerváljuk elmaradottságukat, és így nem tudják a saját megoldásaikat kidolgozni. A jövőben megvalósulhat a globális vízkormányzás, ami egy elképzelés a globális körforgás részét képező vízkészletek elosztására. De a kulturális vetülete ennek is lényeges: megvalósítható-e ez egy olyan világban, ahol ugyanazon vízgyűjtő területen osztoznak politikai-kulturális-gazdasági  konfliktusokkal terhelt országok. Gondoljunk csak a Jordán-folyó vízgyűjtő területére. Itt is megkerülhetetlenek a vízkonfliktusok, hiszen ahogyan az olajért, úgy a vízért is lehet háborúzni. A kétféle természeti kincs között az a különbség, hogy a víz, szemben a kőolajjal, nem fogy el, hanem csak a hozzáférhetősége csökken.

Úgy gondolom, hogy a vízgyűjtő területek és általában a vízfelhasználás kérdéskörében a konfrontáció – akárcsak a hidegháború, az atomfenyegetés idején – minden fél számára hátrányokkal jár. Nincs egyértelmű győztes, így célravezetőbb a kompromisszumkeresés. Optimista vagyok, a klímaügyek területén már látható, hogy van valamiféle összefogás: évről évre összegyűlnek országok, hogy vezetőik és szakértőik megoldási módokon törjék a fejüket. Ha ez párosul a nyugati fogyasztó normák újragondolásával, átalakulásával – nemcsak a vízfelhasználás kérdésében – akkor nem kell félnünk a jövőtől.

A vízfelhasználás kérdésének fontosságát bizonyítja az is, hogy az ENSZ az idei évet a Vízügyi Együttműködések Nemzetközi Évének nyilvánította.