„Motivált, tehetős, jól működő tanszékektől jó az egyetem.”

Andor György, a BME GTK Pénzügyek Tanszék vezetője korábban szokatlan rektorhelyettesi feladatra vállalkozott. Tizedik éve meghatározó szereplője az egyetemi költségvetési vitáknak.

Mára pont fele annyi fenntartói támogatás jut egy hallgatóra, mint amikor kezdte.

Mostanában segélykiáltásokat lehetett hallani az Egyetem háza tájáról, hogy belátható időn belül elfogy a pénz.  Hogyan indultunk neki a tanévnek?

Andor György: A Műegyetem különlegesen működik, hiszen nálunk a felsőoktatásban egyre inkább megszokottá váló gazdálkodási gondokat jelző jelenségek nem jellemzők. A napi fizetésképtelenség, kiszámíthatatlanság, kapkodás számunkra ismeretlen és érthetetlen is. Nehezen magyarázható, hogy ha valamely intézmény túlkölt, nincs pénz a fizetésekre, tartozások halmozódnak fel, akkor ezeknek semmi érdemi következményük nincs.

Ez működési probléma?

Andor György: Igen, ez hiba, mi azt gondoljuk, hogy a felsőoktatás egyik fő problémája, hogy az irányítók, a vezetők, a minisztériumi fenntartó nem ismerik fel, hogy ezek rendszerszintű gondok, és nem egyszerűen pénzügyi problémák. Ezért nem oldhatók meg egyszerűen alkalmasabb vezetők kinevezésével, mert nem személy-, hanem kultúrafüggők. Ha ezek a viselkedési jegyek ilyen széles körben és ennyi éven át meghatározók, akkor nem személyek tehetők felelőssé, hanem az egész rendszer alkalmatlan a helyzet kezelésére. Azt hiszem, hogy nem kell ahhoz különösebb magyarázat, hogy ha az intézményi költségvetés láthatóan szétesik, akkor a vezetésnek azonnal új költségvetéssel kell a helyzetet stabilizálni. Feltűnő és káros jelenség a felsőoktatásban, hogy az intézményeknek gyakran nincs is érdemi, felelősségi rendszerrel, magyarázattal összekötött részletes költségvetésük, vagy az elfogadásuk elhúzódik fél évvel vagy akár egy teljes évvel, ami lényegében ugyanezt jelenti. Általában nincsenek kvantitatív módszerekkel készített tervek, vagy ha vannak, inkább csak formálisak, tehát megalapozott vezetői döntésre alkalmatlanok, a folyamatokat ilyenek alapján nem is lehet kézben tartani. Kevés helyen készítenek vészforgatókönyveket. A gazdálkodást sok helyen belső hatalmi harcok kísérik. Gyakran változnak a belső szabályok, megszegésük nem kirívó. Mindezekből fakad, hogy a különböző szintű vezetők kötelezettséget vállalnak olyan tevékenységekre, amelyekhez szinte biztosan nem áll rendelkezésre elegendő pénzügyi fedezet. Felelősségre vonás helyett azonban többnyire jutalmazzák a fentieket, hiszen az intézmény végül inkább költségvetési póttámogatást kap. Ördögi kört hoz ez, a szereplők éppen azt teszik viselkedési normává, ami ellen – szóban – hadakoznak. Abszurd és tisztességtelen mechanizmusok épülnek ki, ugyanazok a jelenségek játszódnak le, mint a rosszul működő tervgazdaságban.

A Műegyetemen hogyan sikerült mindezt elkerülni?

Andor György: Nálunk ez a kultúra fokozatosan eltűnt. A költségvetés a lehető legkorábban elkészül, és az abban foglaltakat következetesen végig is visszük. A tízedik költségvetési folyamatot fogom már össze, és a költségvetési vita márciusra eddig mindig lezárult. A szenátusi jóváhagyást december végén vagy január elején általános jellegű döntés előzi meg a gazdálkodási alapirányokról és sarokszámokról. Az éves belső költségvetés mintegy 100 oldal terjedelmű, működésünk mindent vetületet lefedi. Az egyébként meglehetősen nagy szabadságú napi szintű döntéseknek is megadja a kereteit, megnevezve a gazdálkodási részterületek felelőseit. Csak ritkán kell új költségvetést készíteni, és ha igen, akkor ezt azonnal megtesszük, ebben jól támogat minket a szintén évek alatt kicsiszolt kontrolling-rendszer. Ezért az elképzelhetetlen, hogy „egyszercsak" elfogy a pénz.

Mitől más itt a szemlélet, miért tartózkodnak itt a túlköltéstől, és miért van felelősségre vonás, ha ez mégis megtörténik?

Andor György: Ma már azért, mert mindenki látja, hogy erre van szükségünk, ez így a jó a műegyetemi közösségnek. Az elején szerencsénk volt. Amikor először jött elő ez a szemlélet, akkor még sokan kétkedtek, kísértették őket a régi rutinok. Szerencsére a BME-n már a kezdetekben is volt elegendő józan, meggyőzhető ember, aki belátta, hogy ez a helyes út – nem utolsósorban a korábbi évek keserű tapasztalatai nyomán. Azt hiszem, hogy sok más helyen éppen ez a szembenézés hiányzik.

Tehát azelőtt ugyanaz volt itt is, mint másutt?

Andor György: Mindenhol innen kell indulni, a gyökerek azonosak. Annál is inkább, mert a rendszerváltás az oktatásba, a művészetekbe és általában a közszférába nagy fáziskéséssel jött el, tulajdonképpen csak a kétezres évekre. 15 évvel ezelőtt még bértömeg-finanszírozás volt, olyan tervalkukkal, mint a tervgazdaságban. Nem létezett kidolgozott jogszabályi környezet, így elképzelhetetlen volt a felelősségek (fenntartó-intézmény) szétválasztása is. A rendszer akkor is alacsony hatékonysággal működött, ezt azonban akkor még elfedte a mai szemmel nézve már hatalmas állami támogatás. Mostanra sokkal szűkebbek a költségvetési keretek, nagyjából feleakkorák, és ebbe a tervezési, szervezési káosz már nem fér bele. A változáson minden intézménynek át kell esnie. Előbb vagy utóbb. Mi már szerencsére túl vagyunk rajta. 2004-ben tagja voltam annak a bizottságnak, amely felmérte az egyetem gazdálkodási helyzetét. Akkor 1,4 milliárd forintos belső hiányt és azt előidéző működési mechanizmusokat találtunk. Rögtön intézkedtünk, a hiány halmozása leállt, sőt pár év alatt fel is számoltuk, és azóta sincs ilyen. Évtizede volt, ma pedig azt látjuk, hogy pont ilyen jellegű hiányok és kapcsolódó túlköltési mechanizmusok vannak a felsőoktatási intézményekben máshol. Az ágazati hiány összességében 100 milliárd forint nagyságrendű, ráadásul egyre inkább növekvő. Sok helyen tehát évtizedes belső átalakítási lemaradásban vannak, aminek sajnos a Műegyetem is issza levét, hiszen a felsőoktatásba kerülő állami pénz jelentős része erre megy el, ezt kompenzálja.

A gazdálkodási realitások talaján maradni viszont rövid távon kellemetlenebb, hiszen szigorúan meg kell maradni a szűkösebb keretek között.

Andor György: Így van. Ráadásul nálunk több évre előre tervezünk, 3-4 évre. Súlyos mulasztás ezek el nem készítése, hiszen rengeteg nagyobb kiadás eleve több évre oszlik el, például a létesítmények esetében. Szintén a kevéssé dicső múltat idézi az a fenntartói szemlélet, hogy ahol nincsenek a sajtó számára is érdekes napi gazdálkodási problémák, azt egyenlővé teszik azzal, hogy ott biztosan van pénz. Ahol a napi ügyeket sem tudják megoldani, azt az állam sokszor azzal azonosítja, hogy oda nem adott elég pénzt.

Mondható, hogy ez kormányokon átívelő hozzáállás?

Andor György: Igen, ez az attitűd nem kormány- vagy pártfüggő. A különbség mindössze az, hogy valamelyik politikai erő aktívabb a tüneti kezelésekben. Naivitás ugyanakkor azt várni, hogy a szereplők ettől magatartást váltanak, sőt. Mélyreható változásra nincs remény addig, ameddig fennmarad az a tudathasadásos állapot, hogy egyetemi vezetőként a közszférának, áttételesen a kormányzatnak vagyunk a szereplői, így az lenne a dolgunk, hogy a hosszabb távon hatékony, jó felsőoktatásért tegyünk, de közben rövidtávú (vélt) érdekeinkért távlatilag káros, igénytelen frázisok puffogtatásával, állandó lobbizással, egyszerű és érzelmekre ható kommunikációval lehetne a legkönnyebben forrást szerezni az intézménynek. Amíg ez gyökeresen nem változik, addig a többi lépés is hiteltelen lesz, mert mindenki tudja, hogy nem a problémák megoldását célozzák, hanem az azokkal való elfogadható szintű együttélést. 

Nem gondolja, hogy Balog miniszter szavai az évnyitón az „idősebb fiú panaszának meghallgatásáról” legalább biztatónak nevezhetők?

Andor György: Nagyon is azt gondolom. Az az első lépés, hogy a kormányzati csúcsvezetők értsék, hogy amit ők e tekintetben tesznek, azt legfeljebb csak a rövidtávú kényszer indokolhatja.

De eddig már eljutottunk?

Andor György: Reméljük, hogy igen. Balog miniszter úr azt mondta, hogy a BME-nek igaza van, valóban helytelen, hogy a tékozló fiúkra megy el a pénz, és nem a rendes, dolgos otthon maradottakra. Ő sem tudott viszont egyébbel bíztatni minket, minthogy miután majd kifizetik a tékozló fiúkat, gondolnak ránk is. A magyar felsőoktatás húsz legjelentősebb állami intézményéből tíz minden évben – kisebb-nagyobb teatralitással övezve – „tönkremegy”. Az elmúlt évtizedben vagy 100 ilyen „tönkremenetelt” láttunk, érdemi következmények nélkül. Most azt vélik gyógyírnak, hogy az állami kontrollt kell erősíteni azzal, hogy a fenntartóhoz munkáltatóként még közelebb kell hozni a rektort, gazdasági főigazgatót. Holott legalább tíz éve bőven elegendő adat, tapasztalat, hatáskör van a kormányzat kezében megbüntetni, kényszeríteni, visszahívni közülük bárkit, ha az intézmény képtelen ésszerűen, normálisan gazdálkodni. Talán túl sok szerepnek akar megfelelni az állam, és nehezen látja be, hogy nem lehet egyszerre gondoskodó, biztonságot nyújtó fenntartó, és hatékonyságot, eredményességet kikényszerítő megrendelő. Ebből következően a kormányzati kézi vezérlés fokozása inkább csak öngólhoz vezet, mert a közvetlen kormányzati felelősséget növeli, az egyetemi vezetőkét pedig – paradox módon, hiszen éppen a fordítottja lenne ezzel a cél – éppen, hogy csökkenti.

Igazságtalannak tartja, hogy egy jól gazdálkodó egyetemnek a többihez hasonlóan megnyirbált függetlenséggel kell majd működnie?

Andor György: A Műegyetem Szenátusa – bizonyos tekintetben – kevéssé különbözik valamely minisztériumi szervtől. A Szenátus is közvetve maga az állam, a kormányzat része. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy az állam döntsön-e arról, hogy induljon-e egy szak, vagy mi legyen egy-egy épülettel, hanem az, hogy melyik kormányzati szereplő, pontosabban a kormányzati szereplők milyen rendszere. Minden kétséget kizáróan állítható, hogy a Szenátus az ilyen kérdésekben jobban felkészült testület, mint bármelyik minisztériumi értekezlet. Ha ez a – megismétlem – kormányzati testület, bár felkészült ugyan, de mégsem helyes közösségi döntéseket hozna, akkor más bajok vannak, azokat kell kezelni, nem pedig áttenni a döntést egy kevéssé informált, a felsőoktatás „vevőihez” – természeténél fogva – kevésbé alkalmazkodni kívánó szervezethez. A minisztérium kénytelen konfekció-megoldásokat alkalmazni a felsőoktatásban, pedig nagyon más például a Szolnoki Főiskola, mint mondjuk az ELTE. Mintha ugyanolyan méretű ruhát erőltetnénk rá a busmanra és a 150 kilós férfira. Jó példa erre a felkészületlen hallgatók tömegeinek felvételét akadályozó és a hallgatóknak (az állami támogatásért)  intézményi falak közötti tartása elleni intézkedések, fellépés. Mialatt például a Műegyetemen mi magunk nem szeretnénk levinni a ponthatárokat, és a legnagyobb probléma éppen a magas lemorzsolódási arány. Lényegében nálunk országosan a legmagasabb a felvételizők átlagos minimumpontja, miközben kb. csak 75%-a szerez diplomát. Arra kapunk gyógyszert, hogy ne vegyünk fel és tartsuk bent rossz képességű fiatalt, miközben az a gond, hogy elbocsájtjuk a talán nem is olyan rossz képességűeket is.

Mire nem jut? Mik a legfontosabb állapotjelzők, amik a szűk keretekre utalnak?

Andor György: Visszatérve arra, hogy van-e gazdálkodási problémánk: napi szinten nincs gondunk, megmaradunk pénzügyi kereteink között, amelyek sajnos elszomorítóan szűkek. Egy hallgatóra vetítve fele annyi reálértékű pénzünk van, mint 5-10 évvel ezelőtt. Sokkal kevesebb jut a minőségre. Fontossági sorrend nélkül: nincs pénz arra, hogy még kevesebb gyengébb hallgatót vegyük fel. Ennek a leginkább kézenfekvő következménye, hogy a jó hallgatók kiszolgálása rosszabb. Így nem tudunk megfelelni az elitképzéshez kapcsolódó jogos társadalmi elvárásnak. Jót tenne az egyetemnek, a tehetségeknek, ha a felvett 4-5000 hallgató helyett csak 3-3500-at kellene felvennünk ugyanannyi költségvetési támogatásért.

Nem lehet leválasztani a tömegképzést az elitképzésről?

Andor György: Az a nagy probléma, hogy az adott tanteremnyi hallgató most sokkal heterogénebb csoportot alkot, mint korábban. Mint korábban, a régi falusi iskola eltérő korú, szellemi szintű, de együtt oktatott tanulói. Ki kell szolgálni mindenkit és rengeteg energia megy el a leggyengébbekre. Ez oda vezet, hogy lehúzza a jók képzését, és egyébként teljesen feleslegesen megtör más életeket is, hiszen annak sincs semmi értelme, hogy a szerényebb képességű, szorgalmú diákot évekig kínozzanak, majd 20 kredittel távozzon. Szintén minőségi kérdés az oktatói gárda összetétele. Ha nem lehet méltányosan megfizetni az oktatói gárdát, akkor az gyengébb lesz. Mindenhol a világon igaz, hogy ezen a szinten már jelentős, akár tízszeres fizetési különbségek is lehetnek két szakember között. Viszont félő, hogy nem tudjuk a kiemelkedőket megfelelően díjazni, így itt tartani. A harmadik terület a létesítmények, a gépek, a műszerek stb. Az sem tartható, hogy ezek elől vonjuk el a forrásokat, ezzel jövőnket éljük föl. Összességében úgy ítéljük meg, hogy ezek az évek a mélypontot jelentik, már ami az állami támogatást illeti. Azt nem gondoljuk, hogy radikális változások várhatók, de azt igen, hogy felfelé mozdulunk. Erre alapozva az intézkedéseink csak egy része célozza a hétköznapi működési költségeink tartósan alacsonyan tartását, a másik része, a jelentősebbek,a beruházások átütemezésére irányulnak. Reméljük, hogy csak egy-két évre kell halasztanunk.

Mi lehet a legjellemzőbb példa egyrészt a működési költségek visszafogására, másrészt az átütemezésekre?

Andor György: Előbbinél tipikus, hogy mintegy tíz százalékkal tartósan visszafogtuk a személyi kifizetéseket. Emellett a létszám sem nőhet. Az egyetem sokkal kisebb helyen működik, fizikailag is összehúztuk magunkat, kevesebb tantermet, kevesebb energiát használunk. Sokkal kisebb az adminisztráció is, ahol lehet visszafogtuk a dologi költségeket, kevesebb kiegészítő szolgáltatást rendelünk meg. Ezek mind tartós lépések. Az átmeneti intézkedések között érdemes megemlíteni a tető, a csapadékvíz-elvezető ereszek és a nyílászárók felújításának elodázását. Hiába nem látványos bajok ezek, de fokozatosan sok és komoly kárral járhatnak, például szétázhat, megsüllyedhet az épület. A nyílászárók az energetikai racionalizálás részei, nagyon meglátszik a fűtésszámlán állapotuk. Különösebb fantázia nélkül is elkölthető lenne létesítményeinkre 3-4 milliárd forint, és pillanatnyilag a tizedére sincs pénzünk. Ötödét-tizedét költjük létesítményfejlesztésre három éve.

Mikor gondolja, hogy egyáltalán esély lehet az átütemezett beruházások megvalósítására? Mire számít a tapasztalatok alapján?

Andor György: A BME költségvetési támogatása mintegy 10 milliárd forint a hallgatói ösztöndíjak nélkül. 12-ből elfogadható színvonalon lehetne működni, 15-ből nagyon jó egyetemet lehetne csinálni. Az a baj, hogy a felhalmozott beruházási elodázások miatt csalódás éri majd a dolgozókat, ha a bejövő pénzből a nem látványos, de nagyon szükséges beruházásokra, tetőre, csatornára, villamoshálózatra stb. kerítünk sort. Sokkal könnyebb lenne bejelenteni pl. általános béremelést vagy új menza átadását.

Ilyen nagy lépésnek mondható a Sportközpont megnyitása is.

Andor György: Igen, ez kétségtelenül nagy dobás volt, ezzel együtt sokkal vonzóbb egyetem lett a BME. Sok támadást kaptunk emiatt, de megérte. A sport már csak ilyen, mint minden sokszínű, teljesen eltérő igényeket kielégítő szolgáltatás. Jól látszik ez az aktuális újdonság, a Jégcsarnok ügye kapcsán is.

A Műegyetem igencsak aktív, nem lehet, hogy ez a baj?

Kétségtelen, hogy a Műegyetem önállóságra, felelősségvállalásra törekvése régi hagyomány, itt mindig akarunk valami újat, valami többet. Jó példa erre a középső kertünk és az intézményen belüli közlekedés újratervezése is, amire szintén egy fillér állami támogatást sem kaptunk. Szerencsére egyre inkább úgy tűnik, hogy már a tanszéki szinteket is átitatja a gazdálkodási aktivitás, a tettrekészség, az öngondoskodás. Kézzelfogható és jó érzéssel járó bizonyítéka, hogy a tanszékeinken új laborok létesülnek, olyanok, amik megrendeléseket, saját bevételt is hoznak, ezzel az oktatás-kutatás színvonalát szintén emelik – az ott dolgozók jövedelmén keresztül is. Motivált, tehetős, jól működő tanszékekkel jó az egyetem.

A BME rektora nemrég felajánlotta Balog Zoltán miniszternek az egyetemi tapasztalatokat egy kísérleti, ún. pilot projekt keretében a sokat hangoztatott kancellári rendszer bevezetéséhez. Ennek Ön kulcsszereplője.

Andor György: A kancellári rendszer kitűzött céljai, az értelmes, fegyelmezett gazdálkodás, a hiány megelőzése a Műegyetemen kancellár elnevezésű pozíció nélkül is megvalósultak. A mi modellünk eleve nagyon hasonló: kancellár helyett rektorhelyettesi vezetéssel és felelősséggel nagyon erős gazdasági irányítás valósul meg. Nálunk a gazdálkodás immáron hagyományosan rektori és dékáni kézben van, tehát az akadémiai oldal tudatosan nem válik el a gazdasági oldaltól. A rektorok, a helyettesei, a dékánok és a tanszékvezetők egyben gazdasági vezetők is – szerintünk ez így értelmes, sőt természetes, nincs olyan gazdasági döntés, amelynek szakmai hatásai ne lennének, és ez fordítva legalább annyira igaz. A gazdasági és műszaki főigazgatóságra így nálunk alapvetően végrehajtói és adminisztratív szerep hárul. Úgy gondoljuk, hogy ez bevált, nagyon erős felsőoktatási intézményi modellalternatíva, és jó út lehet több más intézménynek is. Az eredmények legalábbis jók. A Műegyetem tehát jelzi, hogy nagyon szívesen megosztja az itteni, kedvező tapasztalatokat – hátha máshol is hasznát vennék.

T.J.

Fotó: Philip János