A modern anyagtudomány eszközeivel régészeti rejtélyek nyomában

A középkori vaskultúra lelkes kutatója és felelevenítője a Gépészmérnöki Kar fiatal adjunktusa.

„E kultúra teljes vertikuma, a vasércbányászattól kezdve a faszénégetésen keresztül az előállított bucavas kovácsolásáig, és minden ehhez köthető ismeret foglalkoztat” – vallotta a karcagi születésű Thiele Ádám, a BME GPK Anyagtudomány és Technológia Tanszék adjunktusa, aki a közelmúltban védte meg PhD disszertációját. A fiatal kutatót gyermekkora óta érdekli a vas előállítása és megmunkálása, főként ennek technikatörténeti vonatkozásai. „Korhűség-mániás voltam és vagyok, ma is lenyűgöz a középkori vasművesség” – tette hozzá.

Ádám a gyakorlatban is ismeri e tevékenységeket. 12 éves korában egy Karcag melletti tanyán kezdte a kovácsolást, majd 19 évesen az első vaskohászati kísérleteit. Érdeklődése később sem lankadt, az egyetemen TDK-dolgozat, diplomamunka, majd doktori disszertáció következett e tárgyban.

A Thiele Ádám által a gyakorlatban és tudományos eszközökkel is tanulmányozott középkori technika a bucavaskohászat. Az ún. buca (vasbuca) az érc – általában ún. gyepvasérc – kohósításával, ám megolvasztása nélkül keletkező, nagy vastartalmú, szivacsos tömb, amely sok salakot tartalmazott. A kovácsolással a salak nagy részét ki tudták préselni e vasszivacsból. E folyamat azért szükséges, mert a salakzárványok a vasat rideggé és törékennyé teszik.

A középkori vaskultúra egyik csúcstechnológiája, a ma már közismert ún. damaszkolás, amely egy különleges technika. Ennek során a felhevített, különböző kémiai összetételű (a középkorban eltérő foszfor) tartalmú acéllapokat összekovácsolják, az így nyert rudat pedig hajtogatják vagy megcsavarják, majd ismét összekovácsolják. Az eljárást követően a rétegek a késztermékben, például kés- vagy kardpengéken jellegzetes, jól kivehető mintázatot adnak.

Kezdetben a hajtogatás és többszöri átkovácsolás elsődleges célja a mechanikai tulajdonságok javítása volt a salakzárványok felaprózásával. Európában a 4-5. században jelenhetett meg a díszítő funkciójú damaszkolás, amely kés- és kardpengék esetén elterjedt technika volt kb. a 14. századig. Az ekkor készült európai damaszkolt pengék esetében érdekes módon kizárólag a ma már nem használatos, rossz mechanikai tulajdonságú ún. foszforvasat használták fel díszítő céllal, kisebb széntartalmú lágyvassal vagy nagyobb széntartalmú acéllal párosítva. A nagy foszfortartalmú vasanyag a korróziónak jobban ellenállt, mint a szénacélok, így maratás után szép rajzolatot adott. Ma már a damaszkoláshoz változatos anyagokat és technikákat használnak a kovácsmesterek és ötvösök, amelyek révén különleges megjelenést és mintázatokat tudnak kialakítani (pl. mozaik damaszk, mokume gane stb.).

„Az általános és középiskolában szerettem a reáltárgyakat, ráadásul gyerekkorom óta kézműves munkát végeztem, ezért vezetett az utam a Közlekedésmérnöki Kar gépész szakára” – mesélte a bme.hu-nak. „Jó választásnak bizonyult. Még az egyetem alatt ismerkedtem meg a jelenlegi munkahelyemmel, a GPK Anyagtudomány és Technológia Tanszékkel és nyitottságot tapasztaltam az olyan ’egzotikus’ témák iránt is, mint az enyém. Dévényi László egyetemi tanár, későbbi PhD konzulensem ösztönzött arra, hogy a tanszék doktoranduszaként archeometriával és archeometallurgiával foglalkozzak. A PhD dolgozatom végül a foszfor szerepét vizsgálta a vas archeometallurgiájában.”

Utóbbi tudomány a fémek előállításának és feldolgozásának múltjával foglalkozik. Ádám kutatásai egyrészt arra a kérdésre keresik a választ, hogy a vaskohászatban milyen szerepe volt a foszfornak, hogyan került bele a vasércbe, hogyan került a kohósítás során a vasbucába, és a régmúlt idők vaskohászai hogyan csökkentették a vasbuca mechanikai tulajdonságokat rontó foszfortartalmát. Munkájának másik része pedig a foszforvas feldolgozásáról, főként a damaszkolásról, annak funkciójáról szól. A fiatal kutató nemrég publikálta cseh és lengyel kollégáival közös kutatási eredményeit. Mechanikai anyagvizsgálatokat végeztek foszforvas felhasználásával készült damaszkolt próbatesteken. Ilyen kísérletet senki nem folytatott még Európában: a gyepvasérc összegyűjtésétől kezdve a teljes, hagyományos gyártási folyamatot rekonstruálva jutottak el a korhű próbatestek előállításáig. Még a kohósításhoz és a kovácsoláshoz használt faszenet is maguknak égették boksában.

A damaszkolás technikáját sok mítosz lengi körül manapság is mind a laikusok, mind a szakemberek körében. Sokak szerint a középkori damaszkolt acélok mechanikai tulajdonságai messze meghaladták a mai acélokét is. A fiatal kutató cáfolja ezt, a modern anyagtudomány eszközeivel bizonyítva meggyőződését. „Mérésekkel bizonyítottuk, hogy a középkori, foszforvas felhasználásával készült damaszkolt pengék mechanikai tulajdonságai sokkal rosszabbak, mint a modern kohászati módszerekkel előállított acélokéi. A saját korukban e pengéknek ugyan általában nem voltak sokkal rosszabbak a tulajdonságai, mint a többinek, de a damaszkolás funkciója elsősorban a díszítés volt, a damaszkolt pengék pedig státuszszimbólumok voltak.”

Ádám kutatásai hívták fel a figyelmet elsőként a foszfor jelentőségére a vas magyarországi archeometallurgiájában. Nagy foszfortartalmú vasbucák gyakran előkerülnek hazai régészeti lelőhelyekről, elsősorban Somogyban. „Elképzelhetőnek tartom, bár ezt egyelőre nem lehet bizonyítani, hogy a hazánkban előállított rideg és törékeny, nagy foszfortartalmú vasbucákat akkoriban szándékosan készítették, és még kereskedtek is velük: európai kardkészítő, késkészítő műhelyeknek adták el őket” – emlékeztetett a kutató, aki tanszéki tevékenységének fontos részeként archeometriai, archeometallurgiai jellegű anyagvizsgálatokat is végez főként kés- és kardpengéken.

Ez a tudományterület és az ehhez kötődő, a kísérleti régészet eszköztárát is felvonultató ismeretterjesztés az utóbbi évtizedekben rendkívül népszerű lett Nyugat-Európában, még különféle rendezvényeket is szerveznek az érdeklődőknek. „Kelet felé haladva sajnos egyre kevesebben ismerik ezt. A közelmúltban jártam Erdélyben, ahol a helyiek azt sem nagyon tudják, hogy a középkorban ott ilyen tevékenység zajlott”– panaszolja. Szerencsére az utóbbi években némi változás figyelhető meg, nem kis részben Ádám – gyakran külföldi – őskohász bemutatóinak hatására. E bemutatók sikere a nagyközönség fokozódó érdeklődését is jelzi. A mesterség iránt nagyobb kíváncsisággal viseltetők évek óta találkoznak Somogyfajsz határában, az ottani természetvédelmi egyesület támogatásával tartott ötnapos Őskohász Táborban, ahol Ádám vezetésével a gyakorlatban ismerhetik meg a középkori vaskohászai és kovácsolási technikákat. A településen a honfoglalás korában folyt utoljára hasonló tevékenység. Az Őskohász Tábor sikerét jelzi, hogy vannak évek óta visszatérő résztvevők is. „A tábor végére olyan emléktárgyat kovácsolhatnak maguknak a résztvevők, amelyek egyrészt szimbolizálják a megszerzett tudásukat, másrészt, ha társaságban megmutatják, készítésükről nagyon izgalmas történetet mesélhetnek. Mi például a jegygyűrűnket is ott kovácsoltuk a táborban megismert későbbi feleségemmel.”

Thiele Ádám lényegesnek tartja, hogy „több lábon álljon”: tudományos és ismeretterjesztő tevékenysége mellett kovácsolt tárgyakat készítő vállalkozást is alapított. Mintegy hatvan tárgyból, késekből, fokosokból, régészeti leletek másolatából álló termékeinek 95 százalékát külföldiek vásárolják meg. Célja, hogy egy egész brandet (AdiThiel – a Bucavasgyúró) építsen fel, és neve idővel összeforrjon a tudományos igényességgel végzett hagyományőrzéssel.

„A jövőben is archeometallurgiával szeretnék foglalkozni a Műegyetemen. E tudományterületnek egyelőre országosan kevés művelője van, ők azonban ismerik és segítik is egymást. Jó lenne később kutatócsoportok munkájába is bekapcsolódni, ám a középkori vaskultúrával kapcsolatos népszerű tudományos ismeretterjesztést legalább annyira szükségesnek tartom, mint a tudományos kutatómunkát” – hangsúlyozta Thiele Ádám, aki tevékenysége fontosságát és célját így foglalja össze: „Napjainkban a gépekre épülő technikai civilizáció embere mellett elrohan a műszaki fejlődés, egyre kevésbé érti meg az őt körülvevő technológiai csodákat. Ezek egyike a vaselőállítás és -megmunkálás több ezer éves múltra visszatekintő technológiája. A középkori magyar vaskultúra elveszett ismeretanyagának újratanulását, megőrzését és továbbadását tekintem az életcélomnak.”

 

-HA-

Fotó: Pintér Erik, Thiele Ádám