Józsa János a Műegyetem bátor hőseinek tetteire emlékeztetett.

"Az éteren keresztül szólva: tisztelt emlékezők, egykori forradalmárok, hozzátartozók, egyetemi hallgatók, középiskolások a Rákóczi Szövetség kereteiben, honfitársak határon innen és túl!

Három évtizede hagyomány, hogy mint az állami ünnepségsorozat nyitó rendezvénye, intézményünkben méltó körülmények között megemlékezünk az 1956. október 22-i műegyetemi hallgatói nagygyűlésről, és az abból kibontakozó forradalmi tettekről. Ami akkoriban történelmet írt, az ma már hagyományba foglalt tisztelgés. Megtisztelő, hogy rektorként ebből az alkalomból immár hatodszor mondhatok köszöntő beszédet.

Emlékezzünk a forradalom egykori kulcsfontosságúvá vált előestéjén itt a Műegyetemen hazafiként, feltételek nélkül bátran helytálló egyetemi hallgatóságra és oktatóikra, köztük kiváló professzoraikra, akik a 64 évvel ezelőtt itt induló eseményekben a diákoknak atyai támogatói, egyúttal védői voltak. Szerepükért ‘56-ot követően aztán sokuknak különféle meghurcoltatásban volt részük, és elismerést, rehabilitációt csak több mint három évtized után kaptak.

Hogy hozzáállásuk milyen volt, életrajzi könyvéből hadd idézzem ehhez a később külföldön világhírűvé vált Mosonyi Emil professzor visszaemlékezését:

Mivel a diákok kedvelték az előadásaimat és személyemet is, a forradalom kitörése után, amikor már úgy nézett ki, hogy az oroszok elmennek, tartottam egy beszédet a diákoknak. Szép beszédet, nem uszítót. Elmondtam, örüljünk annak, hogy megszabadultunk a megszállóktól, s mivel keresztény, katolikus erkölcsi alapokon álló ember vagyok, mindenkit óvok a bosszútól. A bosszú ne jellemezze életünket, ezért arra kérem a diákságot, senki ne ragadtassa el magát semmiféle atrocitásra. Nekünk az a legfontosabb feladatunk, hogy tanuljunk, és megmutassuk, hogy kiváló mérnököket adunk a szabad Magyarországnak. Ekkor odajött hozzám egy lány, arcon csókolt és kitűzött a zakómra egy szál virágot. Nagy ováció fogadta.

Lássuk, hogy is szól az akkori október 22-éről a forradalom 60. évfordulóján felállított sztélé, reményeink szerint hosszú időre hirdetve annak a napnak történelmivé vált tetteit:

TÖRTÉNELMI EMLÉKHELY

MŰEGYETEM

Elődintézménye, a 18. századi Institutum Geometrico-Hydrotechnicum révén a hazai műszaki felsőoktatás bölcsője. Az egyetem történelmi kampuszán 1956. október 22-én tartott hallgatói nagygyűlés hatására kaptak szélesebb nyilvánosságot a politikai berendezkedéssel szembeni követelések. Az innen induló tüntetés lett a forradalom fővárosi nyitánya október 23-án.

A szöveg angolul is rá van írva, sőt, annak idején én még az orosz szöveg mellett is kardoskodtam, de aztán le kellett mondanom róla. Sebaj.

Pár éve M. Tóth Gézával, a nemzetközi hírű, kiváló rendezővel, a Színművészeti Egyetem akkori rektorával álltunk itt a Központi épületnél, és ’56-ról, a 22-ével itt induló eseményekről beszélgettünk. Gézát idézem:

János, nálatok a Műegyetemen van a hallgatók számára hídépítő verseny, amiben még tésztahidak is szerepelnek. Tudod, néztem egyszer a terhelési próbájukat, ahogy növelik, csak növelik a terhelést rajtuk, és sokáig szinte semmi nem érzékelhető, mígnem egyszer csak, amikor közel kerül a tűréshatárhoz, a tésztaszálak hirtelen, hihetetlen gyorsasággal elszakadnak. Tudod, ilyennek képzelem azt az immár sok évtizeddel ezelőtti állapotot is, ahogy a rendszer terhe a hallgatók idegszálainak szakítószilárdságát egyszer csak tömegesen túllépte, a fojtottság burka megrepedt, és az egyetemi hallgatók másnap, 23-án visszatarthatatlanul kiáradtak a városba. Nem várhattak a mások általi felszabadításra, mert az nem is az igazi szabaddá válás.

Kedves nemzettársaim, 64 évvel ezelőtt az itt nagygyűlést tartó egyetemi ifjúságban a fölszabadulás autonóm gondolata érett meg, és tört az egész nemzetre kiterjedően utat magának. Rájuk emlékezzünk tisztelettel, ünnepélyesen, a békés nagygyűlésen a lelküket és tudatukat feszítő érzéseiket kifejezőkre, részben még formálódóan, részben már pontokba szedve. Elsőként nem is itt, hanem a Szegedi Tudományegyetemen, aztán továbbgondolva más vidéki egyetemeken, de azon a délutánon mind-mind ezen a helyen, a több mint egy évszázada épített, Hauszmann Alajos építész professzor által tervezett Központi épületben összpontosulva, majd napok alatt az egész nemzetet áthatva. Mert mi is nemzet? Boldog békeidőkben emberek milliói közös emlékezettel a múltról, közös tervekkel a jövőre. De mi volt a nemzet az ötvenes években: közös emlékezet egy tragikus háborúról, megszállásról, erőszakos ideológiai, társadalmi, gazdasági átalakításokról, és központilag erőszakolt, ország-idegen tervek a jövőről. Mindez ellen lázadni kellett.

Ami aztán az azt követő hetekben történt, azt a külföld, a Nyugat persze hol értette, hol nem értette. A vérbefojtást követően, bár későn, de szélesedett a megértés. Az emigrációban akkoriban Itáliában tartózkodó Márai Sándor november 20-i felolvasásában a Szabad Európa Rádióban így tudósított Nápolyból:

A templom előtt egy magyar színekkel letakart asztalon egy ív hever, és százak tolonganak az asztal körül, hogy aláírják az ívet. Mindenki térdel. Sokan sírnak. „Magyarország” kiáltja a sötét nápolyi templomban a pap, és aztán, rekedten, ezt mondja: „Önfeláldozás”. Nincs megváltás önfeláldozás nélkül. Mindenki elfödi tenyerével arcát. Most megértették.

Ezt fejezi ki megrázóan Márai Sándor Mennyből az angyal című verse is, amit megemlékezésünk keretében hallani fogunk.

A nyugati értelmiség magyar forradalom iránti szószólója Albert Camus, a Nobel-díjas francia egzisztencialista író lett. Zárásként hadd idézzem az ő ide kapcsolódó legismertebb gondolatait:

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.

Emlékezzünk együtt minderre kegyelettel, emlékezzünk emelt fővel!"