Barna Emíliával, a Szociológia és Kommunikáció Tanszékének munkatársával beszélgettünk a nők helyzetéről a zeneiparban, és a populáris zene és a populizmus kapcsolatáról.

Beszélgetésünket egy interneten megjelent interjú inspirálta, mit jelent egy tudósnak a széles nyilvánosság, hogy lesz valaki a hónap szociológusa a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár honlapján?

Megkerestek a könyvtár Szociológiai Gyűjteményéből – számos fiatal szociológussal készült már az elmúlt két évben hasonló interjú, most rám került a sor. Kutatóként azért lehet örülni az ilyen megkereséseknek, mert lehetőséget ad arra, hogy az ember az aktuális kutatásairól szélesebb körben tudjon beszámolni – magam is olyan, a (pop)kultúra és a társadalom összefüggéseivel kapcsolatos témákkal foglalkozom, amelyek úgy gondolom, illetve remélem, nemcsak a szűk akadémiai közegnek szólnak.

Melyek ezek a témák?

A főbb kutatási területeim témáim a zeneipar és a digitalizáció, a populáris kultúra, azon belül a populáris zene társadalmi beágyazottsága, a kulturális iparágakban dolgozók munkakörülményei, a nők helyzete ezekben az iparágakban.

Milyen a nők helyzete a zeneiparban, különösen a populáris zene világában?

A zeneiparra alapvetően a férfitöbbség, illetve a munkakörök erős nemi alapú elkülönülése – „nőiesebb” és „férfiasabb” szakmák – és a férfiuralmi viszonyok jellemzők, de ez nem azt jelenti, hogy az okokat kizárólag a zeneiparban kell keresnünk, így mindjárt árnyalom is ezt a kijelentést. A pálya, munkakör, vagy akár hangszer megválasztása nagyban függ attól, hogy a korai – családi, iskolai – szocializáció, a pozitív vagy negatív visszajelzések milyen típusú készségeket, tulajdonságokat erősítenek meg egy fiatal lányban, illetve fiúban. Ennek a hosszú folyamatnak már egy későbbi pontján a kulturális intézményrendszeren belül működő mechanizmusok megnehezítik, hogy egyes munkakörökben a nők ugyanúgy boldoguljanak, mint a férfiak. Részletesebben a kutatási profilomból adódóan a zeneiparról tudok beszélni, de a filmgyártásban, médiában, és így tovább, is megfigyelhetők hasonló jelenségek.

Az elmúlt négy évben két nagyobb kutatásban vettem részt, illetve vezettem. Egy fiatal kutatói NKFIH projekt keretében a magyarországi zenészek, zeneipari dolgozók munkakörülményeit vizsgáltam kollégáimmal a zeneipart formáló helyi és globális folyamatok mentén, valamint, hogy  hogyan ágyazódnak az iparágat átható hatalmi viszonyok a társadalmi struktúrába – hogyan alakítják például a genderviszonyok a munkamegosztást, a munka láthatóságát és elismerését. A zeneiparban dolgozó nők helyzetében munkakörönként fontos különbségek mutatkoznak. Azokban a munkakörökben, amelyeket a társadalom férfiasnak tart – ezek a zenészeknél például a dobos, a gitáros, a rockzenekaroknál a frontember, a szervezők, különösen magasabb pozíciókban, vagy éppen a hangtechnikusok – nagy többségben vannak a férfiak. Az egyéni interjúink és fókuszcsoportos beszélgetéseink tapasztalata szerint ezek a legnehezebb területek a nők számára olyan értelemben, hogy ezekben a szerepkörökben napi szinten kell bizonyítaniuk és küzdeniük munkájuk elismertetéséért, ami jelentős plusz figyelmet, érzelmi munkát igényel. Visszatérő történet például, hogy amikor egy hangtechnikusnő megjelenik egy koncerthelyszínen, rögtön azt kérdezik tőle, hogy kinek a barátnője. El kell magyaráznia, hogy ő fog hangosítani. Ha jól végzi a munkáját, az a maximális dicséret, hogy ahhoz képest, hogy nő, milyen jól csinálja. Tehát nem az az állítás a zeneiparról, hogy egyes munkakörökben csak férfiak dolgozhatnak, hanem, hogy a nőknek a férfias munkakörökben keményebben és több akadállyal kell megküzdeniük.

A társadalom szerint nőies feladatokat ellátó pozíciókban már jobb a helyzet. Vannak nőiesnek tartott hangszerek, például a vonósok, vagy az énekesnői szerepkör is társadalmilag elfogadott – ugyanakkor az ilyen szerepkörök sokszor alacsonyabb társadalmi megbecsülést élveznek, például a zenetanári szakma, amelyben sok nőt találunk, egy koncertező előadónál kevésbé megbecsült.  A menedzserek sok figyelmet igénylő szervező munkája pedig kicsit olyan, mint egy háziasszonyi gondoskodó szerep, hiszen ők terelgetik egy-egy turnén a túlnyomórészt férfi zenészeket. Különösen azóta, hogy ezeken a területeken elindult a formalizált képzés Magyarországon, egyre több lány, nő szerez menedzseri vagy más zeneipari szakmai képesítést – ahogy azonban egy még publikálás előtt álló tanulmányunkban bemutatjuk, a menedzseri szakma feminizációja sajnos nem független ennek munkakörnek a presztízsbeli leértékelődésével és a digitalizációhoz kapcsolódó részleges kiüresedésével. 

Ön szerint megoldás a ma „divatos” a női kvóta? Térben és időben hogyan változnak, ha változnak ezek a dolgok?

Ahogy a menedzseri szakma elnőiesedésének a példája is mutatja, az arányok nem önmagukban érdekesek és ilyen értelemben a kvótát nem is tartom jó vagy elegendő célnak, engem elsősorban az érdekel, hogy – nem egyéni, hanem csoportszinten – ki hogyan érzi magát az adott munkakörben, ki hogyan él meg elnyomást, ki hogyan tud vagy nem tud kiteljesedni.

A változást illetően pedig nem gondolom, hogy van egy egy irányba mutató lineáris fejlődés – az biztos, hogy a társadalmi viszonyok történetileg és földrajzi értelemben is változnak. A mi problémáink részben Nyugaton is megvannak, másrészről egy olyan kelet-európai félperifériás országban, mint Magyarország, nemcsak a zeneiparban más a mozgástér, mint mondjuk az Egyesült Királyságban. Nem lehet egy az egyben ráhúzni a nyugati elméleteket a magyar helyzetre, a nemi egyenlőtlenségek tekintetében sem. Nálunk az államszocializmus idején másképp alakult a nők helyzete, mint az USA-ban vagy Nyugat-Európában, ahol a második világháború után két évtizeddel a nők azért küzdöttek, hogy visszakerülhessenek a formális munkaerőpiacra, a szocialista országokban viszont ebben az időszakban is végeztek bérmunkát is, miközben ugyanúgy rájuk hárult a házimunka. Majd, amikor a második gazdaság is fellendülhetett, már három műszakban dolgozhattak: a munkahelyen, a háztartásban, és például háztáji termelésben, azaz a részükről egészen más követelések fogalmazódtak volna meg, mint az USA-ban, ha megfogalmazódhattak volna.

Visszatérve a kutatásaihoz, mi volt a másik projekt témája?

A másik projekt egy nemzetközi összehasonlító kutatás, a címe „Popular Music and the Rise of Populism in Europe”, ezen belül magyar vonatkozásban Patakfalvi-Czirják Ágnes tanszéki kolléganőmmel kutattuk a mainstream magyar popzene és a politika 2010 utáni összefonódásait (a projektet Mario Dunkel vezette az Oldenburgi Egyetemről; Magyarország mellett németországi, ausztriai, olaszországi és svédországi terepen kutattak a kollégáink). Az alapkérdésünk az volt, hogy a mainstream popzenében hogyan jelennek meg a populista politikai diskurzusok. A zeneipari munkát vizsgáló kutatással ellentétben itt a dalokra és a recepcióra, a zenefogyasztási szokásokra, a zenehallgatás társas kontextusaira helyeztük a hangsúlyt. A nemzetközi csapat egységes módszertant használt, de valamelyest a helyi kontextusra kellett szabni, valamint a Covid-helyzet is rugalmasságra kényszerített bennünket – az élőzene közegét vizsgáló terepmunka egy része az online térbe került át. A terepmunkát, fókuszcsoportos kutatást és egyéni interjúkat úgynevezett csoportos zeneelemzéssel kombináltuk, amelyet a kutatócsapat egyik résztvevője, a zenetudós André Doehring dolgozott ki. A dalelemzés során vizsgáltuk, hogy milyen zenei jegyek – a szöveg éppúgy, mint a hangszerelés vagy az énekhang – milyen jelentéseket működtetnek. Erre egy példa, hogy sok esetben a rock- vagy popdalokba is beépített népzenei elemek jelzik a magyarságot, a nemzeti identitást. Vagy hogy például a rockzene, akár konkrét előadókon keresztül hogyan hívja elő sok esetben a rendszerváltás előtti hagyományt és ezzel együtt az ellenállás motívumát – ez már csak a több évtizede a színpadon lévő előadók kapcsán is fontos, mint Bródy János, Koncz Zsuzsa, vagy éppen Nagy Feró, akik nemcsak ma is aktívak, de a politikai térben is állást foglalnak.

Az eredmények értékelése talán még a kutatásnál is nehezebb, nem túlzottan szubjektív, ki hogyan értékeli a populizmus és a populáris zene kapcsolatát?

Erre szolgált az összetett, számos különböző elemből felépülő módszertanunk – a csoportos dalelemző alkalmak, a nyolc vidéki városban folytatott fókuszcsoportos beszélgetések, a koncerteken, fesztiválokon, politikai eseményeken és az online térben végzett terepmunka, valamint rajongókkal és egyéb releváns szereplőkkel készített interjúkat megelőzően, illetve ezekkel párhuzamosan egy úgynevezett lehetőségstruktúra-elemzést is elvégeztünk, amely a gazdasági, társadalmi és politikai kontextusra irányult. Ennek során megnéztük, hogy hogyan épül fel egyáltalán a populáris zene intézményrendszere Magyarországon, milyen a támogatási rendszer. A rendszerváltást követően a populáris zenének nem volt számottevő állami támogatása egészen 2014-ig, ekkor indult el a Cseh Tamás, majd Hangfoglaló program, mára ezt a szerepet jórészt a Petőfi Kulturális Ügynökség vette át. Ebben látunk egy tendenciát – egy egyre erősebb kontrollt, amely részben a zenei, illetve általában a kulturális karrierek anyagi értelemben is vett bizonytalanságára, kiszámíthatatlanságára támaszkodik (amire a járványhelyzet csak rásegített), hiszen e munkakörülmények miatt a zenészek, zeneipari szereplők jelentős része rászorul a támogatásra. Önmagában az állami támogatással nincs semmi baj, de ez egyre inkább jelent politikai igazodást is, azaz a művészi kifejezés lehetőségei is beszűkülnek.

Fotó: Zsofia Hamori Photography

A koncertekről, turnékról elég vad kép él a köztudatban, mennyire kiszolgáltatottak a zeneiparban dolgozó nők?

A nők elleni erőszak természetesen nem a zeneipar sajátja, hanem a társadalomban a nők és a férfiak közötti hatalmi viszonyokból következő jelenség. A kutatásunkban is megjelent konkrét történet arról, hogy egy nő professzionális zeneipari karrierjét egy pozícióban levő férfi ellehetetlenítette, miután a nő a férfi erőszakos közeledését elutasította. Ugyanakkor megvannak a sajátosságai is a zeneiparnak. Ami hangsúlyosan jelen van a zeneiparban – éppúgy, mint a médiában és a többi kulturális iparágban –, az az informális kapcsolatok fontossága. Hogy ki kit ismer, kivel van jóban, kinek milyen híre van – a kapcsolat és a reputáció gyakorlatilag a legfontosabb erőforrások, amelyek nélkül nem lehet ebben a világban létezni. Ezek a kapcsolatok sokszor fesztiválokon, a koncertek utáni bulizás közben alakulnak ki. Ebben a szituációban jellemző az alkohol- és drogfogyasztás. A nők közül, de egyébként a férfiak közül sem kíván feltétlenül mindenki részt venni ebben, van, aki nem is tud, életkora, családi státusza miatt – akinek gyereke született, nem tud éjszakákon át bulizni. Egy ilyen közegben ráadásul nagyon más a mozgástere egy nőnek, mint egy férfinak. Elvárás egy nő felé is, hogy legyen jelen, hiszen akkor tud haverkodni és kapcsolatokat építeni, de ha hajnalig iszik a férfiak társaságában, az már nem oké, annak még ebben a közegben is rossz megítélése lehet. Ez a kettős mérce egy olyan sajátosság, amit az iparágban dolgozó nők a kutatásunk során sokszor említettek, és ami ugyanakkor jelentősen megnehezíti a nők informális kapcsolatépítését, végső soron a karrierjüket.

Ön a zeneipart kutatja, saját pályáján nem tapasztalt hasonló nehézségeket az informális kapcsolatépítésében?

Nagyon sok a párhuzam, hiszen a tudományos munkában is egyre inkább összefolyik a munka és a magánélet. Mindkét területre igaz, hogy gyakorlatilag alig létezik szabadidő. A tudományos munka kapcsán is jelen van a belső elköteleződés: a sajátomnak érzem, viszont emiatt sokkal könnyebben zsákmányolom ki magam és dolgozom éjt nappallá téve éveken, évtizeden keresztül. Ez a tempó azután elvárássá is válik, miközben a nők részvétele az otthoni munkában sokkal nagyobb, mint a férfiaknak. Gyereket nevelnek, időseket gondoznak, ezt pedig nehéz összeegyeztetni a teljes odaadást követelő akadémiai munkával. Ha valaki kevésbé tud fókuszáltan hétvégén is késő éjszakáig a publikációin dolgozni, kevesebb lehetősége nyílik az előre jutásra. Mára az akadémiai világ is rendkívül versengővé vált, a publikációs pontszámok és sikeres pályázatok kényszerében nehéz tartani a lépést, amikor valakinek pluszban nagyon sok időt és figyelmet követelő gondoskodási feladatai vannak.

Tehát a nőknek és a férfiaknak a minőségi munka feltételei a tudományban sem egyformán adottak, ez pedig különbségeket termel. A kapcsolatrendszer szintén számít, a zeneiparhoz hasonlóan. Ezek építésében fontos például a konferenciákon való részvétel. És ismét az a kérdés: kinek van több ideje konferenciákra járni? Ki tud szabadabban mozogni?

Önnek sikerül összeegyeztetni a munkát és a magánéletet?

Próbálkozom, de ez egy folyamatos küzdelem. Az embernek tudatosan kell figyelni arra, hogy ne mindig csak a munkával foglalkozzon, nem megy magától.

Milyen témákkal foglalkozik most?

A zeneipari munka témájában dolgozom egy monográfián, ami ha majd magyar verzióban is elkészül, szándékom szerint nem csupán akadémiai közönségnek szól majd, hanem a magyarországi kulturális munkásoknak, illetve bárkinek, akit foglalkoztat Magyarországon a kulturális termelés és az azt formáló társadalmi, gazdasági, politikai erők. 

Emellett David Hesmondhalgh, a kulturális iparágak területének meghatározó szociológusa a Leedsi Egyetemen vezet egy Music Culture in the Age of Streaming című, a European Research Council által támogatott projektet, amelynek tudományos bizottságába kaptam felkérést. Az ehhez kapcsolódó feladatom egy kelet-európai perspektívájú tanulmány elkészítése, amely a zenei streaminghez kapcsolódó átalakulásokkal foglalkozik. Ebben a tanulmányban a digitális terjesztők és egyéb közvetítők szerepére fókuszálok majd, ez egy viszonylag alulkutatott terület, pláne kelet-európai perspektívában.

Ön a 240 éves BME legfiatalabb karának, a Gazdaság és Társadalomtudományi Karnak az oktatója. Társadalomtudósként milyen itt tanítani? Nem szeretne „humánusabb” egyetemre váltani?

Nem véletlen, hogy ezen a tanszéken vagyok – amikor még csak gondolkoztam a PhD-n, már akkor is itt működött a kultúrakutatásnak az egyik magyarországi központja, többek között Kacsuk Zoltán és Vályi Gábor kutatásaival. Tehát nagy örömmel érkeztem ide, hiszen itt folytathattam azoknak a témáknak a kutatását és oktatását, amelyekkel a PhD alatt is foglalkoztam. A mienk egy igazán sokszínű tanszék, remek kollégákkal dolgozhatok együtt. Tófalvy Tamással két könyvet is szerkesztettünk közösen, a Patakfalvi-Czirják Ágnessel folytatott kutatásunkról már beszéltem, emellett Blaskó Ágnessel és Rajkó Andreával is fontos témákon dolgozunk– jó helyen vagyok.

KJ