„Az egyetemi képzés a hallgatók bizalmáról is szól”

A Szenátus júliusi ülésén elmondott rövid beszédében azt mondta: „elfáradtam”. Mi volt a legfárasztóbb ebben a hét évben?

A felelősségvállalás. Az, hogy minden pillanatban egy egész közösséget kell képviselni. Persze ettől szép is a dolog, de ez nem változtat azon, hogy megterhelő mindig figyelni arra, az egyetemnek is jó legyen, a karnak is jó legyen, és lehetőség szerint az egyéneknek is jó legyen.

2021-ben írt egy kétrészes cikket (1, 2) az Építészfórumra a kar megújításáról, illetve arról, hogy az a kelleténél vagy a vártnál nehezebben halad. Azt hiszem, a „szélmalomharc” kifejezés is előfordult benne. Mi volt ennek az oka, és változott-e később valami?

Úgy álltam neki a munkának 2018-ban, hogy én azért leszek itt jó dékán, mert közösségi tervezéssel foglalkozom régóta szerte az országban, ami azzal is jár, hogy embereket próbálok egymáshoz közelebb hozni, segíteni nekik abban, hogy felismerjék egymás értékeit és szinkronizálni tudják az érdekeiket – az én szkilljeim tehát kiválóak abban, ami a dékáni munkához is kell. Három évvel később azt írtam meg abban a cikkben, hogy nagyon nehezen megy az itt dolgozók többes identitásának a kialakítása. Beszédes, és nyilván az én munkámat is minősíti valamelyest, hogy az utódom, Varga Tamás is a tanszékek egymás felé fordítását ígéri. Tehát ő is úgy látja, hogy ez nekem sem sikerült, ahogy az elődeimnek sem.

Mi az, ami sikerült a kar megújítása során?

A legfontosabb a specializációk megteremtése. Nagy dolog, hogy a bolognai rendszerból kilógó osztatlan képzés vonzerejét meg tudtuk őrizni, néha minket is meglep, hogy mennyire népszerű a fiatalok körében. A bemeneti rangsorok azt mutatják, hogy a hazai műszaki képzések közül rendre az első-második helyen vagyunk a hallgatói kiválóság szempontjából. Azt szoktam mondani a kollégáimnak, hogy 

annyira jó hallgatók jönnek, csak arra kell ügyelnünk, hogy ne rontsuk el őket. 

Talán az az oka ennek, hogy a mérnökkarok közül a miénk a legkevésbé műszaki képzés, ezért szélesebb az ide jelentkezők érdeklődési köre. Tehát a specializáció azért kellett, mert beláttuk, hogy az építészmérnökség nagyon sokrétű lett. Én például várostervező vagyok, de vannak, akik a kivitelezésben dolgoznak, szabályozással foglalkoznak vagy energetikai, fenntarthatósági szakértők.

Ebben az is benne van, ami sokszor elhangzik, hogy az ÉPK különleges a BME karai között, mivel itt mérnöki tudással és művészi affinitással egyaránt felvértezett emberek dolgoznak, illetve tanulnak. Mi ennek a jelentősége?

Szerintem egyfelől az, hogy megvan a társadalmi érzékenység. Ez nagyon fontos, mert a fenntarthatóság témájában is azt látjuk, hogy technikailag sok mindent tudunk már, a társadalmi döntések mégsem születnek meg. Felhasználói oldalról pedig sokaknak számít, hogy ez nem csupán műszaki terület, hanem a humán és a mérnöki tudományok határán helyezkedik el. Így innen is, onnan is érdeklődnek a fiatalok. Ez persze a képzés nehézsége is, meg bizonyos indikátorokban szükségképpen gyengébbek vagyunk, hiszen Q1-es, Q2-es cikkünk, amivel a mérnöki-kutatói kiválóságot mérni szokás, nyilvánvalóan nincs sok. A környezetre, a társadalomra jó épületeken keresztül gyakorolt pozitív hatást sajnos nehéz mérni. A BME Tudományos Tanácsában elindult már egy gondolkodás erről, aminek nagyon örülök, mert borzasztó fontos lesz a jövő építészkara számára, hogy tudjuk, melyik teljesítmény mennyit ér.

Hátránya is van a különlegességnek? Nehezebb egy olyan kart irányítani, ahol a maguk művészi autonómiája miatt szükségképpen öntörvényűbb emberek dolgoznak?

Szerintem igen, ráadásul én se vagyok különb, a vezetési stílusom vélhetően nem elég határozott. Azt hiszem, a közösségi tervezésből hozom azt, hogy nagyon érdekel mindenkinek a véleménye és azok szinkronizálása. Erre sok energia elmegy, és nem biztos, hogy olyan hatékony, mint más karok hierarchikusabb működése. Az is nagy különbség, hogy mi csak építészmérnököket képzünk, mind a 11 tanszék ezen dolgozik, míg más karokon van, hogy az egyik tanszéken nem is nagyon értik, a másikon miről beszélnek, annyira más a képzési fókuszuk. Nálunk az együttes munkában kell megtalálni mindenkinek a helyét, ami az előzőekben elmondottak miatt roppant nehéz.

Tavaly adott egy interjút a bme.hu-nak, amelyben azt mondta, hogy az építőiparnak fenntarthatósági szempontból nézve egyáltalán nem kellene építenie, csak felújítani – következésképpen az építészeknek sem kellene új épületeket tervezni. Ha frissen végzett építészhallgató lennék, nem szívesen olvasnám azt, hogy a kreativitásomat pusztán régebbi épületek újratervezésében élhetem ki.

Természetesen van a dolognak ilyen olvasata is. Egy egyetemnek viszont kell, hogy legyen önmagán túlmutató missziója, és ma kell, hogy legyen mondanivalója a Föld jövőjével kapcsolatban. Emiatt szerintem nem lehet elmenni amellett, hogy most nem a nagy építkezések korszaka jön. Az átállást kell tanítanunk: ma a felújítás az építés. Az a felelősségünk, hogy ha az építész elkerül egy kis faluba, akkor ott tudja, hogy milyen társadalmi, műszaki fenntarthatósági igényekkel dolgozhat. 

Ha csak azt tanítjuk meg neki, hogyan kell lerakni egy új házat a zöld fűbe, azzal nem megy semmire. 

Előbb-utóbb talán magától is eljutna odáig, hogy rájön, már most sokkal több ház van, mint amennyit használunk. De még jobb, ha azt is megtanítjuk neki, hogyan lehet újrahasznosítani az épületeket. Azt mindenki tudja, hogy a szép, öreg házakat érdemes megtartani, ez a műemlékvédelem. De közben tele vagyunk csúnyábbnál csúnyább használaton kívüli házakkal, azokkal mi a dolgunk? Hát meg kell nézni, hogyan lehet őket újrapozicionálni. Ez azért is fontos, mert fogalmunk sincs, hogy évek múlva milyen irányba mennek majd a dolgok. Márpedig az egyetemi képzés a bizalomról is szól: a hallgatók eljönnek ide tanulni, és bíznak benne, hogy olyat kapnak tőlünk, amit hasznosítani tudnak. Tehát nekem nem az a dolgom, hogy megmondjam, mit csináljanak majd öt év múlva, hanem az, hogy szilárd alapokat adjak nekik, segítsek együtt végiggondolni dolgokat. Aztán ez alapján öt évvel később megsejt valamit, amit most még egyikünk sem tud.

Érzem, hogy a fenntarthatósággal kapcsolatban az urbanista is beszél Önből, aki részt vett több városrehabilitáció tervezésében. Elmegy néha ezekbe az újjászületett városrészekbe megnézni, hogyan fejlődnek?

Igen, rendszeresen elmegyek a Corvin sétányra és a Magdolna-negyedbe is, és nézem a változásokat.
Egy sajátos szemüvegen keresztül, hiszen ismerem egyenként a házakat, és tudom, hogy itt lakott Szabó bácsi, ott meg Marika néni. A legboldogabb pillanataim mind a mai napig azok, amikor a lakók rámköszönnek az utcán. A Magdolna-negyed elképzelhetetlen változásokon ment át, az ilyen megsejthetetlen folyamatok a legcsodálatosabbak egy városban.

Aki urbanista, nyilván úgy gondolkodik, hogy neki az építészeti vízión túl a közösségi szempontokra is figyelemmel kell lenni. Vannak olyan feladatok, amikor különösen nehéz ezt a két dolgot összeegyeztetni?

Szinte mindig, de igyekszem mindent onnan nézni, hogy a város hogyan tudja szolgálni a társadalmat, az embereket. 

Ha azt látom, hogy valahol született egy iszonyú csúnya ház, amely előrelépést jelentett az adott közösségnek, akkor ezt értékelem benne. 

Tehát megengedőbb vagyok az építészeti minőséggel, ha látom, hogy az esztétikai kompromisszum a megvalósulásához kellett.

A közelmúlt budapesti fejlesztései közül melyik áll közel Önhöz?

Józsefváros a kedvenc helyszínem, ott a kis léptékű beavatkozásokat is nagyon szeretem, mint a Déri Miksa utca átalakulása vagy a Népszínház utca egy-egy sarkának otthonosabbá tétele egy kis zölddel. Van egy tantárgyunk, a Városépítészet, ahol én mindig 8. kerületi helyszíneket viszek, de idén először egy belső-kőbányaival próbálkoztam, egy elég nehéz terület zöldítése volt a feladat. Ezeket a hackelős megoldásokat jobban szeretem, mint az olyanokat, mint mondjuk, a Kopaszi-gát körüli negyed, hogy megrajzolják, kiszínezik és a semmiből felhúzzák.

Ha csak egy dolgot tanácsolhatna az utódjának, mi lenne az?

Az együttműködés fejlesztése. Azt hiszem, Lovász László mondta, amikor az MTA elnöke volt, hogy az egyetemek legfontosabb feladata a korosztályokon belüli és a korosztályok közötti interakciók, együttműködések felmutatása, megtanítása és létrehozása. Ugyanerre kell kari szinten is törekedni.

gp