Az űrmacskától a tudományos svájcibicskáig – a BME-n beszélgetett a négy magyar űrhajós

Hol máshol találkozott volna először a négy magyar űrhajós, mint a BME-n? A három kiképzett kutatóűrhajós, Farkas Bertalan, Kapu Tibor és Cserényi Gyula mind a Műegyetem hallgatója volt, és Charles Simonyi, a magyar születésű űrturista is kötődik az intézményhez: édesapja, Simonyi Károly évtizedekig tanított az egyetemen. 

A csütörtöki rendezvényt éppen a neves fizikusról elnevezett teremben tartották, a BME Q épületében. Az egyetem vezetői, valamint nagyjából 500 érdeklődő mellett ott volt a Kapu Tibort nyáron az űrbe juttató Hunor – Magyar Űrhajós Program vezetője, Ferencz Orsolya űrkutatásért felelős miniszeri biztos is – aki szintén a Műegyetemen végzett. 

Farkas Bertalan, Cserényi Gyula, Kapu Tibor, Ferencz Orsolya, Charaf Hassan, Charles Simonyi

Elsőként ő és Charaf Hassan, a BME rektora köszöntötte a közönséget, majd Charles Simonyi előadása következett. A 18 éves koráig Magyarországon élő szoftverfejlesztő-üzletember – aki a Microsoftnál egyebek mellett a Word és ez Excel kifejlesztését vezette – gyerekkori emlékein keresztül mutatta be, miért lett belőle űrturista. 

Mint kiderült, ez egyáltalán nem egy hirtelen ötlet volt: már gyerekként kivágta az újságból és gyűjtötte az űrkutatással kapcsolatos híreket, ezeket azóta is őrzi. Tizenkét éves volt, amikor Jurij Gagarin első emberként az űrben járt, őt pedig minden érdekelte volna a küldetéssel kapcsolatban, de nem sok információt talált, a technikai részletek homályban maradtak, a szovjetek még a fotók többségét is retusálták. 

A kis Simonyi ezért a Műegyetem könyvtárába járt, mert ott hozzáfért a nyugati szaksajtó bizonyos kiadványaihoz, így rögtön angolul is elkezdett tanulni.

Nyolcadikos korában már olyan tájékozott volt, hogy megnyert egy űrhajózásról szóló vetélkedőt, 

így eljutott Moszkvába, ahol többek között a negyedik szovjet űrhajóssal, Pavel Popoviccsal is találkozott. 

Később, ahogy látta a szocialista rendszer kilátástalanságát és a számítógépek felé fordult az érdeklődése, Dániába ment, majd onnan Amerikába. Az űrhajózást azonban nem felejtette el, 1981-ben például Paul Allennel, a Microsoft társalapítójával közösen nézte meg Cape Canaverelnél az amerikai űrkomp első felbocsátását, és közben megtanult repülni is. 

2006-ban a Moszkva melletti Csillagvárosban kezdte meg a felkészülést a következő évi űrutazására. “A kiképzőközpont olyan volt, mint egy egyetem, zord körülményekkel, ezzel együtt nagyon élveztem a tanulást" – mondta az ott töltött időről. Végül 2007-ben és 2009-ben is elkísérte egy Szojuz legénységét a Nemzetközi Űrállomásra. 

Charles Simonyi beszámolója után a négy főszereplő egy asztalhoz ült és válaszolt a moderátor kérdéseire. Kezdésként felidézték, milyen furcsa kérdéseket kaptak már az űrutazással kapcsolatban: az űrbe éppen 45 évvel ezelőtt feljutó Farkas Bertalantól például azt, hogy kopogtak-e az idegenek az űrhajó ablakán, Charles Simonyitól pedig azt, hogy látott-e meteorokat odafönt. Kapu Tibor pedig friss élményei közül azt említette, amikor a rádióamatőr gyerekek azt firtatták, szerinte idővel lesznek-e majd az űrben háziállatként tartható macskák, illetve mit csinálna, ha a küldetés közben tudná meg, hogy nyert a lottón. 

Arra a kérdésre, hogy mikor érezte először, hogy igazán szeretne eljutni az űrbe, Farkas Bertalan elmesélte, a 240 hazai vadászpilótából 90-en jelentkeztek, ezért eleinte nem gondolta, hogy ő lehet a befutó. De egyre többen kiestek, „egyszer csak 27-en voltunk, aztán 11-en, aztán 7-en, aztán 4-en. Ekkor mentünk ki a Csillagvárosba, és amikor először láttam személyesen az űrhajósokat és mindenkit, aki a programban dolgozik, az fontos pillanat volt.

Aztán a végső kiválasztás után hazamentünk, és csak annyit mondtam a feleségemnek: én megyek a világűrbe”. 

Cserényi Gyula azt emelte ki, hogy korábban voltak választások az életében, amikor úgy gondolta, úgysincs esélye valamire, aztán megbánta, hogy meg sem próbálta, ezért ezúttal nem akart így járni. Amikor hallott a lehetőségről, rögtön tudta, hogy jelentkezik, bár végül így is csak egy nappal határidő előtt tudott mindent összeszedni hozzá. 

Felvetődött a kérdés, miben más most az űrutazás, mint évtizedekkel korábban. Kapu Tibor szerint sokkal több az automatizált folyamat, így „mi már, kis túlzással, csak utasok voltunk”. Viszont a Nemzetközi Űrállomáson jóval hosszabb az ott-tartózkodás ideje, ami sok megoldandó problémát jelent. „De az orosz konzervek a mai napig ugyanazok, mint amilyeneket Charles fotóin láttam” – jegyezte meg.

Cserényi Gyula emélkeztetett rá, hogy már ma is egész más tulajdonságokkal kell bírnia az űrhajósnak, mint régen, és ez a jövőben még inkább így lesz: 

„Már nem vadászpilóta-készségek kellenek, sokkal inkább a tudomány terén kell svájcibicskának lenni”. 

De vajon az oroszok különbséget tettek-e űrhajós és űrturista között? Nos, igen, és Charles Simonyi számára külön érdekes volt, hogyan lehet meghatározni, ki az, aki ugyan nem alkalmas tökéletesen űrhajósnak, de turistaként azért mehet. „Nem voltak kőkemény kritériumok, még orvosi értelemben sem, de nekem is meg kellett tanulni azt, amit a többieknek” – magyarázta. Simonyitól egyébként gyakran kérdezik, hogy miért repült másodszorra. „Ugyanúgy érdekesebb volt, mint amikor ismét megnéz egy jó filmet az ember: tudtam, mire kell figyelni, sokkal jobban fel tudtam készülni”.

Természetesen szóba kerültek a kísérletek is. Farkas Bertalan a Pille nevű, magyar mérnökök által feltalált sugárzásmérőt emelte ki, amellyel bárhol, bármikor könnyen lehetett mérni, a továbbfejlesztett változatait máig használják. „Orvosbiológiai, fizikai, távérzékelési kísérleteket is végeztünk – tette hozzá.

A Pille utódja

Kapu Tibor büszke rá, hogy az eltervezett 25 kísérletének mindegyike sikerült, és nyomban hozzáfűzte, hogy ez nagyrészt az azokat megtervezők érdeme. Egyébként ő is dolgozott a Pillével, de már van egy új, még kisebb, szintén magyar fejlesztésű műszer, amely képes sugárzást mérni. 

A BME jelentőségére rátérve Farkas Bertalan azt mondta, a jövő űrhajósainak mérnöki és orvosi képzettségre lesz leginkább szüksége, a BME-n elsajátítható tudásnak pedig ebben nagy szerepe kell, hogy legyen. „Örülök, hogy itt tanulhattam, ma is elmondom a gyerekeknek, ha kérdezik, hogy amit itt kapnak, azzal jól járnak” – jelentette ki.

Kapu Tibor azt mondta, a mai űrprogramokat nem zsenik, hanem összeszokott csapatok működtetik, és amellett, hogy neki az élete legszebb éveit adta az egyetem, a kiképzése során az számított a legtöbbet, amit itt tanult meg, többek között a csapatmunkáról.

„Mutasson valaki még egy egyetemet a régióban, amely műholdakat küld fel az űrbe, és amelynek a hallgatói rakétákat fejlesztenek!" 

Cserényi Gyula úgy fogalmazott, az első szó, ami eszébe jut a BME-ről, a „kitartás”. Nem volt könnyű, de „a tudás, amivel a Műegyetem felvértezett, biztosította a karrierutat, melynek része, hogy most itt ülhetek ezekkel a nagyszerű emberekkel. Nem kell mindenkinek űrhajósnak lenni, de legyen mindenkinek célja, és tegyen érte, mert a legjobban azokat a dolgokat bánja meg az ember, amiket elmulasztott megtenni!”

A beszélgetés után a főszereplőkre még várt egy embert próbáló feladat: autogramot osztottak a közönség tömött sorokban várakozó tagjainak. Az érdeklődés érthető, hiszen egy-egy űrhajós-aláírás önmagában is értékes, de négy egymás mellett: alighanem kuriózum.

gp