„A diplomám minden ajtót kinyitott” – Kapu Tibor és Cserényi Gyula a BME-ről

„Emlékszem, a bátyám költöztetett be a Schönherzbe, ahonnan ő három évvel korábban költözött ki. Eleinte kicsit elveszettnek éreztem magam, de nagyon jó volt ott lakni, a legjobb, márpedig megjártam több kollégiumot is” – idézte fel a BME évnyitóján Cserényi Gyula az első napjait az egyetemen. 

A második magyar tartalékos kutatóűrhajóst és társát, a Nemzetközi Űrállomást megjárt Kapu Tibort Hankó Viktor, a Kommunikációs Igazgatóság munkatársa és Regős Krisztina, az Építészmérnöki Kar doktorandusza kérdezte – ezúttal elsősorban nem a kiképzés vagy az űrutazás során szerzett élményekről, hanem az egyetemi tapasztalatokról, hiszen mindketten a BME-n végeztek.

A beszélgetés elején, mintegy a hangulat oldását segítendő, előkerült néhány virtigli kollégiumi sztori felvajazott folyosókról és a Gépész Napok sörváltójára lelkiismeretesen tréningező hallgatókról, de hamar a közösségi életre terelődött a szó. 

Gyula azt mondta, ő erősen a tanulásra koncentrált, mert magánéleti okokból sietett, hogy minél előbb meglegyen a diplomája. „Ezt utólag kicsit sajnálom, úgyhogy mindenkinek ajánlom, legyen nagyon aktív” – jegyezte meg. Az elektromos autót építő akkori BME Motion versenycsapatnak és a VIK-es Spot fotókörnek azért tagja volt, és az ott megszerzett tudásnak egyébként nagy hasznát látta a kiképzés során. 

Tibor viszont saját bevallása szerint mindenben benne volt, amiben lehetett: dolgozott a Hallgatói Képviseletben, az Old’s Clubban, alapított kollégiumi kosárlabdacsapatot, amely azóta is működik, sőt szakkolis is volt. Hozzátette, nem sok egyetem mondhatja el az országban, hogy szinte bármilyen érdeklődési körhöz kínál egy öntevékeny kört. 

A meghatározó tanáregyéniségek közül Házkötő István professzor említette, akinek előadásaira más karokról is jártak, Cserényi Gyula pedig azt mondta, a legendás Orosz Lászlótól hallottak a mai napi ülepszenek le benne, 

„még mindig előfordul, hogy megvakarom a fejem, hogy ja, tényleg, erről beszélt akkoriban”. 

Szóba került az edukációs, ismeretterjesztő tevékenység, amelyről Tibor azt mondta, a java csak most, az élménybeszámolós időszak után következik, és még nem gondolja, hogy készen állna rá. Már a kísérletek felvétele során úgy érezte, nem született fizikatanárnak, de tudja, hogy nagy a felelőssége és reméli, belerázódik majd. 

Gyula azt mondta, nagyon hálás a szeretetért és a figyelemért, amit kap, és szülőként szintén nagy izgalommal néz a lehetőség elébe, hogy gyerekeket inspirálhat. „Nem muszáj persze mindenkinek űrhajósnak lenni – mi sem így készültünk, de lelkiismeretesen dolgoztunk, tanultunk”.

És milyen volt a diplomázás után, mennyire volt rázós a frissen végzett leendő űrhajósok útja? Nos, Gyula az MSc utolsó félévében már dolgozott, egy hónap gyakornokoskodás után felvették teljes állásba, és 10 évig ugyanannál a cégnél maradt. Tibor ellenben több helyen is megfordult, mielőtt a Bosch-hoz került: „az, hogy a kezemben egy BME-s diploma volt, mindig kinyitotta az ajtókat”. 

Arra a kérdésre, mikor érezte, hogy felnőtt, Tibor a népszerű mondást idézte, miszerint 

„minden mérnök örökre gyerek marad, csak a játékai lesznek drágábbak”, 

Gyula pedig úgy vélte, most is ugyanazoknak a fiatal srácoknak érzik maguknak, mint 20 évesen, bár kétségtelen, hogy most kicsit izgalmasabb a munkájuk, mint az átlagemberé. 

Végezetül a BME-ről is mondtak pár szót. Tibor úgy fogalmazott, felbecsülhetetlen értékű az a háttér, amit a Műegyetemnek köszönhet, „minden egyes pillanat megérte, amit itt töltöttem”. Gyula azt üzente a jelenlegi és leendő hallgatóknak, hogy a BME-s diplomával bármit elérhetnek, de kemény lesz. „Ne feledjétek, a végtelenségig terhelhetők vagytok. ha itt végeztek, akkor megtanultok úgy küzdeni egy célért, mint senki más.” 

gp