Miért van az embereknek feltöltött mobiljuk ott is, ahol nincs ivóvíz?

Nem kell ahhoz szennyezett pocsolyákból szürcsölő, harmadik világbeli gyerekekről szóló műsorokat nézni a tévében, hogy az ember rosszul érezze magát a vécé ivóvízzel öblítésekor. De hiába gondoljuk, hogy ez így nincs rendben, nehéz elképzelni, amint országos szinten kiépítünk egy párhuzamos infrastruktúrát a szürkevíznek – még a házi, egyedi megoldások megvalósítása is realisztikusabbnak tűnik.

Pedig van már példa arra, hogy a többféle forrásból nyert víz alacsonyabb minőségű részét elválasztva kezelik a háztartási csapvíztől és külön hálózaton juttatják el oda, ahol mondjuk, üzemek hűtésére használják. A politikai okokból (a szomszédos Malajziával fennálló súrlódásai miatt) vízhiánnyal küzdő Szingapúrban működő rendszer még mindig nem egy párhuzamos lakossági hálózat, de fontos lépés az ésszerűség irányába – többek között ez is kiderült a Nemzetközi Vízügyi Szövetség (IWA) főtitkára, Kala Vairavamoorthy BME-n tartott előadásából.

A szingapúri esetben hangsúlyos a vízforrás diverzifikációja. A városállam amellett, hogy vizet importál, illetve tengervizet sótalanít, esővíztározókat működtet, valamint saját szennyvizét is újrahasznosítja. Ez a megoldás is mutatja, hogy az egész vízügy átalakulóban van a világon, a szakemberek sok helyen gondolkodnak azon, hogyan lehetne a rendszert körforgásosssá tenni, kinyerni az értéket az elhasznált vízből – magyarázta a brit professzor.

Kala Vairavamoorthy azt mondta, ez a szemléletváltás újfajta vezetési módszereket és természetesen nagyfokú innovációt követel meg, valamint a fiatal generációk aktív részvételét, hiszen folyamatos nyomás alatt vagyunk: a klímaváltozás, az urbanizáció, az elhasználódó hálózatok és a szigorodó szabályozás külön-külön is komoly problémát jelentenének. A globális Dél vízfogyasztása eközben folyamatosan növekszik.

Mindebből az következik, hogy gyorsan kell alkalmazkodnunk, újragondolva, ahogyan használjuk és újrahasznosítjuk a vizet. Ami annál is nehezebb, mivel bizonytalan pályára állunk: a kibocsátás alakulása, a technológia, a beruházások finanszírozásának pontos forrása ismeretlen, az viszont biztos, hogy a költség jelentős lesz.

Kala Vairavamoorthy és Charaf Hassan, a BME rektora

A szakember szerint azt sem szabad elfelejteni, hogy a felhasznált energia mennyiségének csökkentése, bár mindenképp örvendetes fejlemény, nem feltétlenül jár együtt a kibocsátás mérséklésével – márpedig az a felelős hozzáállás, ha teljes karbonlábnyomunk csökkentésének célját vesszük figyelembe a döntések során.

Az előadásban elhangzott, hogy a szennyvíz újrahasznosításának a technológiája – mint a szingapúri példa is mutatja – rendelkezésre áll, az üzleti modellek kidolgozottsága és a piac érettsége azonban még nincs azon a szinten, hogy széles körben elterjedjen a módszer. Egy teljes ökoszisztémára lenne szükség, mert az egyedi szereplőknek nincs meg a tudásuk ahhoz, hogy a teljes rendszert működtessék. 

„Érdemes más szektoroktól tanulni, többek között a decentralizációt, hogy meglegyen a rugalmasság és a gyorsaság képessége.”

A decentralizáción elsősorban azt értette, hogy a vízgazdálkodásban a helyi, moduláris rendszereké a jövő az óriási hálózatok helyett. Ennek indokoltságát azzal érzékeltette, hogy ha az ember elmegy egy olyan nyomornegyedbe, ahol nincs se tiszta víz, se csatorna, az emberek ott is feltöltött mobiltelefonnal járkálnak, az áramvételt ugyanis meg tudják oldani alternatív forrásokból is – saját a csatornahálózatot azonban egyelőre nem képesek kialakítani. A cél az lenne, hogy ott is legyen tiszta víz, ahova az állami hálózat nem ér el.

Ebben segítségünkre lehet akár a mesterséges intelligencia is, ha a vízhálózatok rendelkezésre álló adatait jól értelmezzük, ennek az adattömegnek a 85 százaléka ugyanis egyelőre kihasználatlan. Kala Vairavamoorthy azzal fejezte be, hogy jelenleg három út látszik: minden megy úgy, ahogy eddig; többet költünk a meglévő, nem elég hatékony rendszereinkre; és a valóban jelentős változást hozó paradigmaváltás.

gp