Egy TDK-val indult, idén MTA-tagságot ért a fémhabok kutatása

Emlékszik még, hogyan szerzett tudomást a megválasztásáról?

A normál ügymenet az lenne, hogy az ember az elnök úr leveléből értesül, ami meg is érkezett, most is itt van az asztalomon. De természetesen már az ülésről szivárogtak az információk, üzenetek és fotók, később rövid telefonhívások formájában, úgyhogy már az előtt megtudtam, hogy a hivatalos levél megérkezett volna.

Számított az elismerésre?

Biztosra nem vehettem, hiszen 2022-ben már voltam jelölt és akkor nem én lettem a befutó. Biztosan számított, hogy az ajánlóim, Czigány Tibor, Insperger Tamás, Kiss Rita, Monostori László és Stépán Gábor, mind jól ismert, megbecsült és fajsúlyos akadémikusok.

És mit jelent Önnek a tagság?

Hallatlan megtiszteltetés és öröm! Szerintem ez minden magyar tudósnak célja, hiszen nálunk az akadémiai tagság a tudományos karrier csúcsa.

Ennek megfelelően egyenletes tudományos teljesítmény kell hozzá. A dékáni kötelezettségek, egyéb közéleti elfoglaltságok, meg a tanítás mellett hogyan jut idő a kutatásra?

Amikor a kollégáim gratuláltak, azt mondtam, hogy nélkülük igazából nem sikerülhetett volna, és ez nem egy udvarias fordulat. Az elődeim olyan jól működő kart építettek fel, ahol nagyon élhető a dékáni feladatkör, ritkák a nehezen kibogozható ügyek, nincsenek mély személyi konfliktusok. Olajozottan működik a szervezet, mindenki tudja a dolgát, így a dékánra is kisebb teher hárul, marad idő a kutatásra. De ez önmagában még nem lett volna elég: az MTA-tól elnyert támogatásból működő Lendület-kutatócsoportban olyan fiatal kollégákkal vagyok körülvéve, akik nagyon önállóak és proaktívak a kutatásban. Tehát részemről leginkább iránymutatásra, cikkek revíziójára, átnézésére van szükség, ami sokkal kevésbé feladatigényes, mint az operatív dolgokkal foglalkozni.

Hol tart most a Nagyteljesítményű Kompozit Fémhabok Kutatócsoport munkája?

Ez már a második csoport, 2023 szeptemberében indult, tehát most zártuk a második kutatási évet. Az első év tudományos minősítése kiváló lett, pozitív kritikákat kaptunk, a kutatási tervben megfogalmazott célokat ütemesen követtük, sőt még egy-két olyan kitérőt is tudtunk tenni, ami hozzátett a tervhez.

Orbulov Imre Norbert Kompozit fémhabok kutatása és fejlesztése című előadásának felvétele

Hogyan lesz valaki a fémhabok szakértője?

Amikor hallgató voltam, a második félévben tanultuk az anyaszerkezettan és anyagvizsgálat tantárgyat. A laborvezetőm, Németh Árpád – épp az idén vette át az aranydiplomáját – a félév végén felajánlotta egy társamnak, Szöllősi Árpád kollégámnak és nekem, hogy írjunk TDK-dolgozatot a tanszéken a fémmátrixú kompozitok és fémhabok témakörében. Éreztük, hogy ez nagy megtiszteltetés, de első-, majd másodévesen kisebb gondunk is nagyobb volt a TDK-nál, úgyhogy nem lett belőle semmi. A harmadik félévben egyszer Árpád jött be helyettesíteni a kar korábbi dékánja, Artinger István professzor úr (aki sajnos már nincs köztünk) órájára, megismert minket és odajött, hogy uraim, akkor mi lesz a TDK-val? Innen már nem volt kiút, bele kellett vágni. Elkezdtünk foglalkozni a javasolt témával, és annyira megtetszett nekem, hogy később abból írtam a diplomamunkámat, sőt a doktori értekezésemhez is a fémmátrixú kompozitokat választottam. Hamar rájöttem azonban, hogy a klasszikus fémmátrixú kompozitok, a klasszikus fémhabok és a szintaktikus fémhabok hármasából valamelyik mellett dönteni kell, mert túl tág lenne a három terület együttesen. A legkevesebb szakirodalom a szintaktikus fémhabokról szólt, így ebben véltem a legtöbb feltáratlan területet és emellett döntöttem. Sokat segített, hogy 2005-ben Blücher József professzor – aki amellett, hogy a kar címzetes egyetemi tanára, karrierje nagy részét az MIT-n, illetve a szintén bostoni Northeastern Universityn töltötte – nyugdíjba vonulásakor nagylelkűen a tanszékünknek, az Anyagtudomány és Technológia Tanszéknek adományozta a bostoni, fémmátrixú kompozitokkal foglalkozó laborját. Vele sokat konzultáltam, és Dobránszky János, a PhD-témavezetőm segített még.

A mindennapi élet mely területén igazán fontosak a fémhabok?

Egy híres anyagtudós professzor, Michael F. Ashby mondta egyszer, hogy – szabadon fordítva – ha az ember tartós és szilárd dolgokat akar építeni, akkor tömör anyagokat, betont, acélt használ, de ha a természet teszi ugyanezt, akkor cellás szerkezeteket alkot. Mint a csont, például. Tulajdonképpen ez adta az ötletet annak idején a fémhabokhoz, amelyeket a polimerhabok mintájára alkottak meg. Két fő fajtájuk van, a nyílt és a zárt cellás fémhabok. Az első kategóriába tartozik a mosogatáshoz használt dörzsszivacs például, a másik esetében viszont a cellákat falak választják el. Két fő előnyük van, a kis önsúly, ezáltal az elérhető nagy fajlagos szilárdság, valamint a nagy energiaelnyelő képesség. Ezért készül belőlük járművek ütközője, és a katonai alkalmazásuk is elterjedt, még robbanásálló falazatot is gyártanak belőlük. Egyébként az építészetben is előszeretettel használják, mert a véletlenszerű, nem ismétlődő struktúra tetszetős az emberi szemnek. Egyetlen hátránya, hogy viszonylag drága. Egy német kolléga mesélte egyszer egy konferencián, hogy kikísérletezte egy autóalkatrész helyettesítését fémhabos megoldással úgy, hogy ne legyen drágább, mint az eredeti. Elment az ötlettel egy nagy gyártóhoz, de a döntéshozó arra használta az innovációt, hogy lenyomja az eredeti alkatrész árát, így maradt a régi beszállító. Végül is logikus, hiszen a tömeggyártásban a pénz számít, de szomorú, hogy az újítások sokszor nehezen találnak utat a valódi alkalmazásokhoz.

Melyek a kurrens kutatási irányok a területen?

Engem a gömbhéjakkal töltött, úgynevezett szintaktikus fémbabok érdekelnek, és úgy érzékelem, a szakma eljutott odáig, hogy hagyományos módszerekkel, például hőkezeléssel, a szintaktikus fémhabok teherviselő képessége tovább már nem növelhető. Valami újra van szükség. Próbálkozunk erősítőanyag beépítésével, dupla kompozit szerkezetek létrehozásával. Érdekes a gyártástechnológia kérdése is, mondjuk, hogy lehet-e hegeszteni a kerámiagömböket tartalmazó szintaktikus fémhabokat, vagy gyárthatók-e nagy sorozatban az autóiparban konvencionálisnak tekinthető nyomásos öntéssel. A harmadik irány pedig az újrahasznosítás: egy sérülés után hogyan lehet az ép komponenseket leválasztani és ismét felhasználni?

Dékánként mit vár a BME fenntartóváltása nyomán küszöbön álló változásoktól?

Elsősorban kedvezőbb anyagi lehetőségeket minden kollégának. Aztán rugalmasságot: jó lenne elérni, hogy egy átlagos közbeszerzési folyamat ne fél évig vagy egy évig tartson. Végül infrastrukturális fejlesztést, az épületek felújítását. Ezek a legfontosabbak, és ezek közül kiemelten a humánerőforrás tisztességes javadalmazása.

A GPK működésén kell ehhez változtatni?

Úgy gondolom, nem. Elődeimtől azt tanultam, hogy a (tág értelemben vett) gépészek a legalkalmazkodóképesebbek az összes mérnök között, a kar pedig úgy épül fel, mint egy jó befektetési portfólió – ha valamelyik láb gyengélkedik, a többi jobban teljesít. Attól viszont tartok, hogy a lemorzsolódás csökkentésében milyen számokat kell majd hozni. És nagyon nehéz lesz a felvettek számának növelése is, mert a kedvezőtlen demográfiai változások miatt sok az eszkimó, kevés a fóka. Ha jól számolom, ma Magyarországon 22 helyen lehet gépészmérnöknek tanulni.

A középiskolások tudásszintje mekkora probléma?

Van baj, de szerintem nem olyan nagy, hogy ne lehetne kezelni. Az a tapasztalatunk, hogy ahova tesszük a lécet, a hallgató akkorát ugrik. A kétszeres Kossuth-díjas Gillemot László, egykori tanszékvezető, 1956-ban a Műegyetem rektora, azt mondta, hogy az itteni hallgatók 10 százalékából sose lesz gépészmérnök, egy másik 10 százalékból biztosan az lesz, mert egyszerűen a vérében van, a maradék 80 százalék pedig olyan, hogy ha az ember rendesen foglalkozik vele, akkor használható gépészmérnököt lehet belőle faragni. Úgy hiszem, ez most is nagyjából így van, és egy ilyen mértékű lemorzsolódással messzemenően elégedettek lennénk.

gp