„Az utcákon állva, reménykedve sírtak az emberek” – Zettwitz Sándor ’56-os emlékei

„Október 22-én már lehetett érezni, hogy valami változóban van, de ami aznap délután és este történt itt, a K épület aulájában, az így is megrendítő volt. Olyan mondatok hangzottak el, amilyenekért két héttel korábban még bárkit felakasztottak volna” – mesélte a bme.hu-nak Zettwitz Sándor gépészmérnök, üzletember az 1956-os forradalom műegyetemi eseményeiről, amelyeket egyetemistaként élt át.

A Gábor Dénes-díjas feltalálóval október 22-én, az ’56-os évfolyamok egykori diákjainak találkozóján beszélgettünk, amelyet a hivatalos megemlékezéshez kapcsolódva minden évben megszervez a BME. Évről évre eljönnek, akik tanúi voltak a forradalmat elindító történéseknek.

Zettwitz Sándor nemcsak a híres gyűlésen volt jelen, hanem az október 23-ai néma tüntetésen is.

„A hangulat, ami kialakult, nekünk egy csoda volt akkor. Elkezdtünk gondolkodni és lassan hinni abban, hogy ebből lehet valami. Éjjel kettő táján mentünk csak haza, másnap nem volt oktatás, abban egyeztünk meg, hogy délután három órakor találkozunk. Úgy is lett, itt ültünk az egyetem kertjében, nagyon szép októberi nap volt, és vártuk, hogy valami történjen. Aztán eldöntöttük, hogy elindulunk. 

Majdnem a menet elején mentem. Nem gondoltuk, hogy annyi ember vár majd ránk. Ott álltak az utcákon, reménykedve, és szabályosan sírtak, döbbenetes volt. 

Odaértünk a Bem térre, később átmentünk a Margit hídon, közben találkoztam a leendő feleségemmel, akinek akkor még csak udvaroltam. Azt hiszem, a Kálvin téren voltunk, amikor először lövéseket hallottunk. Azok a hangok már a Rádiótól jöttek.

Zettwitz Sándor

Azokban a napokban, ha az ember este járt az utcán, szinte minden ablakban égett a gyertya, ott voltak a zászlók, szóval érezhető volt az egység és a boldogság. Miután Nagy Imre lett megint a miniszterelnök, úgy gondoltuk, ez biztosíték arra, hogy tényleg meg is marad, ami elkezdődött. Nagyon boldogok voltunk, őszintén hittünk ebben. Aztán emlékszem, amikor fegyverropogásra ébredtünk. A Móricz Zsigmond körtérnél laktam, kimentem a ház elé, és láttam, hogy a szovjetek vonulnak be a Bartók Béla úton. Nyilvánvaló volt, hogy a tankok ellen géppisztolyokkal reménytelen a harc.

Az egyik legrosszabb élményem az volt, amikor egyszer a Bartók Béla út és a körtér sarkán beszélgettünk többen, 

a tér túlsó felén megállt két mentőautó, kiugráltak belőle pufajkások géppisztollyal, és azonnal elkezdtek ránk tüzelni. 

Aki mellettem állt, nyaklövést kapott, én beszaladtam a legközelebbi kapun, felmentem a negyedik emeletre, ott egy ismeretlen néni beengedett a lakásába. Az ablakból néztem, ahogy szedik össze a srácokat, akit elkaptak, autóra tették. A házba is bejöttek a pufajkások és kiabáltak, hogy aki befutott ide, az jöjjön le. A néni meg mondta, hogy nála csak egy vendége van. Egy csomó osztálytársamat, barátomat elvitték aznap, volt, aki majdnem egy év múlva került vissza a Szovjetunióból. Munkatáborban tartották.

Ha az unokáimnak mesélek erről, egyszerűen el se hiszik. Már azt is nehezen, hogy akkoriban nem mehettünk át szabadon a határokon. A fiatal generációk tagjai jó részének nagyon kevés információja van arról, hogy pontosan mi volt itt 1956-ban.”

gp