Jobb agyféltekés gondolkodás a mérnökképzésben

Mi sürgetőbb: megváltoztatni a vállalatok vízhasználatát, vagy elérni, hogy a háztartások takarékosabban viselkedjenek?

A vízigényt végső soron az emberek fogyasztása hajtja, a legnagyobb megtakarítási potenciál viszont inkább az iparhoz kötődik. A vízellátó rendszerek szivárgásainak csökkentése, a víz újrahasználata – ezek a lépések infrastrukturális beruházásokat igényelnek a vállalatok részéről, itt lehet igazán nagy változásokat elérni. Ugyanakkor ennek része a kereslet visszafogása is, ami viszont a lakosságtól kell, hogy induljon. Az embereknek tudatosabban kellene használniuk a vizet, és meg kell érteniük azt is, hogy a különböző minőségű vizek eltérő célokra történő felhasználása nem jelent kockázatot. Ehhez közbizalmat kell teremteni.

A városi vízfogyasztás viszonylag kicsi az olyan használókhoz képest, mint a mezőgazdaság vagy az ipar. Bár a városi vízgazdálkodás területén sok mindent lehet tenni, a többi ágazatnak is szerepet kell vállalnia a takarékoskodásban. A városi szektor fejlesztésének hatása jelentős, de nem akkora, mint amekkora potenciálisan lehetne. Egy olyan országban például, mint India, ösztönözni kellene, hogy a városi vízgazdálkodás és a mezőgazdaság partnerekként együttműködjenek. Rengeteg tápanyagban gazdag szennyvizet termelünk, és ha ezt a mezőgazdaság fel tudja használni, akkor kevesebb felszíni vizet kell elvonni, amelyre a városoknak is szükségük lenne. Tehát nem vagy-vagy kérdésről van szó, hanem csapatmunkáról.

Előadásában beszélt a Szingapúrban és az indiai Chennaiban kialakított különböző vízellátási rendszerekről. Nem túl nagy beruházás ez a kisebb és szegényebb országok számára?

Ezek a megoldások néha valóban költségesek, de általában a szükség kényszeríti ki őket. Szingapúrban azért vezették be, mert nem volt elegendő víz, Chennaiban pedig egy súlyos aszályra adott válaszként. Amikor ilyen helyzetek adódnak, nehéz döntéseket kell hozni. Dél-Afrikában volt egy időszak, amikor komoly vízhiány alakult ki. Egy nagy ipari felhasználó a város vízkészleteit használta, és amikor a víz szűkössé vált, a városnak döntenie kellett. Az emberek ellátását helyezték előtérbe, ami viszont gazdasági következményekkel járt volna, mert az ipar víz nélkül marad. Végül deregulálták a rendszert: engedélyezték, hogy egy másik vállalat megvásárolja a szennyvizet, megtisztítsa, és azt ipari célra értékesítse. Így az ipar valamivel gyengébb minőségű vizet használt. Egy olyan országban is vannak lehetőségek, mint Magyarország: a szivárgások csökkentése, a szürkevíz-használat vagy az esővíz gyűjtése. Úgy gondolom, a közműszolgáltatók szemléletén kellene változtatni: a szennyvíz újrahasznosítása hatalmas mennyiségű vizet szabadíthat fel.

Magyarországon jelenleg az a dilemma, hogy egyszerre küzdünk az egyre gyakoribb aszállyal és a visszatérő árvizekkel.

Ez nemcsak két különböző probléma, hanem két eltérő infrastruktúra kérdése is. Ha a túl sok vízről beszélünk, két dolgot kell mérlegelni. Az egyik a felesleges víz megfogásának és a száraz időszakban való felhasználásának lehetősége. Erre szolgál például a csapadékvíz begyűjtése, amikor a vizet a talajba juttatjuk tárolás céljából, majd a száraz időszakban hasznosítjuk. Léteznek olyan záportározók is, amelyek ideiglenesen visszatartják a vizet. Azonban az, hogy az embereket árvíz sújtja, nem oldható meg pusztán a felszín alatti vízkészletek utánpótlásával. Ez különösen városi környezetben sokkal inkább az építési gyakorlatunkhoz kapcsolódik. Olyan tereket hozunk létre, ahol a víz nem tud beszivárogni. A természet segítségével valamelyest javíthatunk ezen, de extrém események esetén ez rendkívül nehéz. Az éghajlatváltozás tovább bonyolítja a helyzetet: a csapadékmintázatok megváltoznak, így már nem támaszkodhatunk a történeti adatokra.

Infrastruktúrát építeni úgy, hogy nem tudjuk, milyen lesz a jövő, kockázatos. Rugalmas rendszerekre van szükség – olyanokra, amelyek idővel változni és alkalmazkodni tudnak. A legtöbb jelenlegi infrastruktúránk erre nem képes, mert központosított és betonra épül. Az embereket is képezni kell: hogyan alkalmazkodjanak, hogyan reagáljanak, és mire számíthatnak életük során. Ha a figyelmeztetések időben érkeznek, sokkal magabiztosabban kezelik majd ezeket a helyzeteket.

Mit igényelne ez az átalakulás az egyetemektől?

Korábban magam is tanítottam, és úgy látom, az oktatási tantervek nagyon konvencionálisak. Az egyetemeknek fel kellene ismerniük, hogy bár az analitikus, tudományos, precíz – bal agyféltekés – gondolkodás fontos, ma kreatív emberekre van szükség. Ki kell lépnünk a megszokott keretekből. Gondolkodnunk kell azon, hogyan használhatjuk a természetet, hogyan reagáljunk a bizonytalanságra, és miként lehet a vizet többször is felhasználni. Ezek olyan kérdések, amelyekhez kreativitás, jobb agyféltekés gondolkodás szükséges. Ez az egyik legnagyobb kihívás a mérnökképzésben. A hallgatókat fel kell vértezni az analitikus eszközökkel, de sokszor nem fordítunk elég figyelmet az úgynevezett puha készségekre. Úgy gondolom, az egyetemeknek újra kellene gondolniuk a tanterveiket ennek felismerésével.

Ahogy én látom, az oktatás jövője abba az irányba halad, hogy a fiatalok egyre inkább önállóan tanulnak, nem pedig kizárólag a tanárok tanítják őket – köszönhetően a generatív mesterséges intelligenciának és a rendelkezésre álló forrásoknak. Ezt a saját munkahelyemen is látom: sok új ötlet fiataloktól és fejlődő országokban dolgozó szakemberektől érkezik, mert ők sokkal közvetlenebbül szembesülnek a kihívásokkal. Nyugaton jól működő rendszereink vannak, de hosszú távon nem fenntarthatók.

Mire kellene a kutatóknak elsősorban fókuszálniuk?

A decentralizációra. Az önálló szennyvízkezelő egységek akár valódi fordulópontot is jelenthetnek. Méretük szerint egyetlen háztartást is kiszolgálhatnak, de gazdaságosan inkább 30–50 ezer fős közösségek esetében működnek jól, ahol a professzionális üzemeltetés költségei már indokolhatók. Azonban minden esetben a helyi adottságokat kell figyelembe venni. Nincs univerzális megoldás, amely mindenhol működne.

gp