„Erős elméleti tudás mellett az alkalmazásokban is minél tovább kell eljutni”

Az Akadémiai Aranyéremmel kitüntetett műegyetemi oktató-kutató szerint mindkettő jellemzi a BME VIK-et. Keviczky László szülővárosában a Ráckevei Újságnak nyilatkozott életpályájáról.

2020. május 4-én az MTA Elnöksége a legnagyobb hazai tudományos elismeréssel, az Akadémiai Aranyéremmel tüntette ki az MTA rendes tagját a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet kutatóprofesszorát az irányításelmélet és alkalmazásai terén, valamint az ipari folyamatok és rendszerek automatizálásában elért eredményeiért, a hazai rendszer- és irányításelméleti kutatási kultúra kialakításáért, nemzetközi tudományos életbe való integrálásáért, iskolateremtő munkájáért. Az indoklásban az is szerepelt, hogy: „Keviczky László olyan kivételesen nagy hozzájárulást tett tudományágának műveléséhez, oktatásához és alkalmazásához, valamint hazai eredményeink nemzetközi elismertetéséhez, továbbá olyan sokat dolgozott a hazai akadémiai és felsőoktatási közösségért, hogy erre a díjra érdemes.”

Mivel a járvány okozta korlátozások miatt a május- 4-i közgyűlést el kellett halasztani, az érmet majd később fogja átvenni, de ennek a kitüntetésnek a kapcsán felkerestem őt ráckevei házukban és egy egész délutánon át beszélgettünk: származásról, szülőföldről, tudományról, a kutatás szenvedélyéről, életről, hivatásról és a világ nagy kérdéseiről.

Jáki Réka: Kezdjük az elején, mégpedig Ráckevénél, ahol született. Meséljen a gyerekkoráról, iskoláiról, hogy lett egy kevi diákból az Akadémia alelnöke?

Keviczky László: Itt születtem Ráckevén, itt is nőttem fel és végeztem általános, valamint gimnáziumi tanulmányaimat. A helyből adódik a természethez és a vízi élethez való vonzalmam, ami mind a mai napig tart. Mindig kiváltom a horgászengedélyem is, igaz alig használom, nem sok időm van rá, de bennem van az érzés, hogy ha kedvem támad, csak kiüljek a kertünk végébe a partra és lógassam egy kicsit a pecabotot, vagy csak nézzem a mi Kis-Dunánkat. Gyerekkoromban nagyon szerettem a kis állatokat és sokat sportoltam. Zongorázni tanultam, majd gitároztam, de a kézilabda miatt elég sok ujj-és kézsérülést szedtem össze, úgyhogy már nem nagyon megy a húrok pengetése. Apám mérnök létére több zenekart is vezetett Ráckevén, innét eredhet talán számomra is a zene szeretete. A gimnáziumban a fizika tanárom nem nyúzott engem a kötelező iskolai feladatokkal, hanem hagyta, hogy írjak a matematikai-fizikai középiskolai lapokba és részt vettem a „Ki miben tudós?” című ismert televíziós vetélkedőben is, amelyben egy egyetemista tudott csak legyőzni gimnazista létemre. Matematikával kezdtem, de aztán rájöttem, hogy erősebb vagyok a fizikában. Az érettségihez közeledve először fizikus akartam lenni. A fizika általam szeretett területén viszont csak Moszkvában adódott volna egyetemi képzés, amit nem mertem vállalni. Így a család hagyományait folytattam, minden férfiember mérnök volt nálunk, ezért én is a Műegyetemre kerültem.

– Hogyan kezdődött az egyetem után a kutatói- tudományos pályája? Kik segítették ezen az úton és milyen irányelvek szerint érte el a haza-és nemzetközi tudományos életben sikereit?

Csákinak (az MTA tagja és alelnöke volt) igen sokat köszönhetek, mert mellette tanultam meg a kutatás és a tudományos munka fontosságát. Ő igen sokat segített abban, hogy eljuthassak nemzetközi konferenciákra, ezért már fiatal koromban láttam, hogy milyen a nemzetközi tudományos élet. A Tanszék tudásbázisára jellemző, hogy onnét 6 akadémikus, egy levelező tagjelölt és egy külső tag került ki. Valószínűleg ezeknek az emberekkel való bánásmódja is különleges lehetett, mert egy főtitkár és három alelnök is közülük való volt.

A másik professzor, akinek nagy hatása volt rám, az a svéd Lundi Egyetem professzora, szakmánk első embere, Karl Johan Åström, akinél először feleségem, Bányász Csilla, majd én voltam ösztöndíjas. Nála tanultam meg, hogy a szokásos tanár-diák páros nem elég a világszínvonalú kutatáshoz, ahhoz tudományos iskolát kell alapítani. Ez egy csapat és a végén mindnyájan örülünk a másik sikerének. Ezt nagyon-nagyon fontosnak tartom, ami itthon nem igazán jellemző a kutatókra, szakemberekre. Egymás értékeit, eredményeit el kell ismernünk és örülni neki, ahogy a tanítványaink sikereinek is, bennünk semmi szakmai féltékenység nincsen, csak büszkeség, hogy részesei lehettünk valaha a fejlődésüknek.

A későbbiekben mindig ez az elv vezetett a munkatársaim kiválasztásakor és közös munka során. Szinte alig van olyan cikkem és könyvem, amit csak egyedül én írtam, mert a közös munkát mindig előbbre helyeztem. Feleségemmel is számos tanulmányunk, kötetünk született.

A másik igen fontos tanulság volt, hogy nincs magyar tudomány, csak nemzetközi, ezért igen nagy fontosságot tulajdonítottam a nemzetközi együttműködéseknek. Az egyetemen először vezettem tudományos közös kutatást német cégekkel, majd én lettem a magyar vezetője az első hazai NSF (USA) projektnek, illetve a rendszerváltás után az első US Army Research Office projektnek is. Ez azzal járt, hogy a hetvenes években én egy tucat egyetemi kollégámat tudtam ösztöndíjra küldeni az USA-ba, mikor szinte még csak a párttitkároknak sikerült ilyen lehetőséget kijárniuk. Én 1977-től már jártam ki Amerikába, először vendégprofesszor voltam, majd Eisenhower ösztöndíjas 1986-ban. 1979-ben pedig Svédországba kaptam ösztöndíjat.

Amit még szintén külföldön lehetett elsajátítani, az az elmélet és a gyakorlat együttes alkalmazása, de ez itthon sajnos még mindig nem annyira általános.

– Hogyan került a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetébe (SZTAKI) és annak élére?

– Az egyetemi évek alatt minden tudományos fokozatot sokkal korábban értem el, mint a kari és egyetemi átlag, ezért nem nagyon tudtak mit kezdeni velem. Főleg ezért fogadtam el Vámos Tibor meghívását, amikor átmentem a SZTAKI-ba. Az intézetben először főosztályvezető voltam, majd, amikor 1985-ben – mostani elnökünk után a második legfiatalabbként 40 évesen – megválasztottak az Akadémia tagjának, 1986-tól az intézet igazgatója lettem. (Azt szoktam mondani, hogy Lovász egy zseni volt én meg legfeljebb szorgalmas.) Vámost nem zavarta, hogy még milyen fiatal vagyok. Az intézeti kutatás mellett persze megmaradtam egyetemi oktatónak is és később már akadémikusként két egyetemre is: a BME-re (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem) és a SZE-re (Széchenyi Egyetem) is – akkor még lehetett – kineveztek egyetemi tanárnak.

Életem legnagyobb ajándéka, hogy az ugyanazon tanszéken utánam végzett rendkívül csinos és okos Bányász Csilla lett a feleségem, aki szintén velem együtt dolgozik a SZTAKI-ban. Csillával különleges szimbiózisban alkottunk életünk folyamán sok száz cikket, könyvet és jegyzetet írva. Én még mind a mai napig mintegy tízszer gyorsabban dolgozom, mint fiatalabb kollégáim. Az eredménybe viszont emiatt becsúszhatnak hibák! Csilla viszont hihetetlenül precíz és nem enged meg semmilyen hibát sem a munkáinkban. Ez az igen hatékony együttműködés filozófiája.

Életemben kétszer is fontos vezetői pozíciót töltöttem be. Először a SZTAKI igazgatását, azután az MTA főtitkárságát. Nagyon sokat tanultam a vezetésről Amerikában, hogy hogyan lehet motiválni a munkatársakat. Mindkét helyen igen sok munkámba került a működés és a feltételek rendbe tétele. Az Akadémián pedig az egykori szabadság feltételeinek törvényi visszaállítása. Őszintén szólva ezek a szerepek nem kimondottan az egyéni kutatás feltételeire optimalizáltak.

Az én szakterületemen azt valljuk, hogy a centrális irányítás az optimális, de annak az a feltétele, hogy minden információnak a központban kell lennie. Van a másik, az elosztott rendszer, angol szóval a „robust”, robusztus, amely nem annyira optimális, de hihetetlenül biztos, jóval erősebb, stablilabb, nehezebb széttépni, de ezt viszont terelgetni kell. Én így irányítottam, amikor vezető voltam. Ezt a módszert sokkal-sokkal nehezebb a gyakorlatban megvalósítani.

– Mi az Ön kutatási területének, a szabályozás és irányítás elméletnek a lényege, ha számunkra, laikusok számára esetleg közelebb tudná hozni, hogy mi is értsük tudományos kutatásai, munkája lényegét?

– Szűkebb szakmai területem a szabályozás és irányítás elmélete ma már szinte az élet minden területén létszükséglet, mert az emberi szervezetben, a gazdasági folyamatokban, az autókban, a repülőkben, az űrkutatásba és természetesen igen sok ipari folyamatban, valamint gyártásban nem tudjuk elképzelni a korszerű megoldásokat megfelelő automatizálások alkalmazása nélkül.

– Van az ön által is végzett irányításelmélet területen még fejlődési lehetőség vagy már mindent alkalmaznak, ami technikailag lehetséges?

– Mindig van fejlődés minden szakterületen, és az alkalmazások hihetetlen mértékben fejleszthetőek, már azt is szabályozzák, hogy pl. az emberi testben a vércukorszintet egy beültetett kapszula nap mint nap biztosítsa. Ez csak egy a végeláthatatlan példák közül. Ahogy bonyolultabbak a rendszerek úgy egyre nagyobb az igény az elmélet felé, amely főleg a matematikán alapszik.

– Ez az Akadémiai Aranyérem az egyik legnagyobb hazai tudományos elismerés. Már korábban is számos díjat, kitüntetést nyert el, amelyet életrajzában olvashatunk, mégis mire a legbüszkébb?

– Természetesen erre az Aranyéremre nagyon, hiszen tényleg a legelismertebb hazai tudományos kutatók közé tartozom így és a rendszerváltás utáni legfiatalabb díjazott vagyok. De büszke vagyok a külföldi elismerésekre is, talán a leginkább arra, hogy beválasztottak a svéd és lengyel akadémiák külső tiszteleti tagsága közé, valamint az életművemért és a munkásságomért a TECHNION-tól kapott Polak Distuinguished Lecturer díjra, hiszen ez utóbbinál a díjazottak több mint fele az Nobel díjas tudós.

– Mi az Ön hitvallása, filozófiája, ami vezérszálként kíséri végig magán- és tudományos életét?

– Az én filozófiám mindig nagyon egyszerű volt: igen erősnek kell lenni az elméleti tudásban, továbbá meg kell próbálni az alkalmazásokban minél tovább eljutni, hogy módszereink hasznosságáról is meggyőződhessünk, hiszen tudnom kell, hogy jó lesz e valamire. Ezt a kettőt együtt nem mindenki tudja csinálni, de a mi tanszékünk, és a villamos-informatika kar ebben nagyon erős.

A fiaimnak is ezt adtam, adtuk tovább: a nagyobbik, Zoltán közgazdász-informatikus lett, óriási nemzetközi projektekben vesz részt, azokat vezeti és egy gyönyörű görög felesége lett, Artemisz. (Két fiuk van: Andor és Egon.) A kisebbik fiam, Tamás pedig elvégezte a villamoskart, a PhD-t Amerikában szerezte meg és egy szintén gyönyörű olasz lányt, Krisztinát vette feleségül. Ő a Delfti Egyetemen professzor, tehát az apja nyomdokait követi. Ők most Hollandiában élnek, dolgoznak. (Két fiuk van: Dani és Gabi.)

– Mit javasol a mai fiataloknak, mérnököknek, szakembereknek, kutatóknak?

– A fiataloknak azt tudom tanácsolni, hogy mindig legyenek kíváncsiak, törekedjenek nemzetközi mércével is új eredményeket elérni és nagyon kitartóak. Semmi sem történik, ha egy pályázatot nem fogadnak el, nem kell elkeseredni, mert majd a másik biztosan sikerül. További tanácsom, ha valaki a pénzt választja, akkor ne maradjon a tudományos kutatásnál. Én 18 évig laktam albérletben, a végén már nemzetközileg ismert és elismert kutatóként két gyerekkel egy 15 négyzetméteres szobában. Szóval nagyon szegények voltunk. Bár ezt a mai fiatalok nem szeretik hallani, de azért számosan követtek a pályámon. Jó néhány igen okos tanítványom viszont őszinte volt velem és közölték, hogy ők a pénzt választják. Ma már milliárdosok. Az egy másik életpálya. Tudományos Iskolámat pedig életkorom miatt ma már korábbi tanítványom Bokor József, az MTA mostani alelnöke folytatja és vezeti. Az iskola színvonalát jelzi egyébként, hogy négy akadémikus és három levelező tagjelölt került ki onnét. Fontos még talán magamról megemlítenem, hogy én olyan ember vagyok, aki tud mások sikereinek is örülni, ez pedig hazánkban sajnos hiánycikk, viszont egy tudományos iskolának ez az egyik legfontosabb alappillére.

– Mit gondol a most kialakult világjárványról, hogyan látja egy kutató, tudós szemével a világ jövőjét?

– Én azt szoktam mondani, hogy ez a veszély mindig fennáll. Nem mondok se jót, se rosszat a vírus eredetéről.

Készülök egy előadással a díjátadásom kapcsán, amelynek az a lényege, hogy egy mérnök embernek a legbiztosabb dolog a stabil háromlábú szék, mert azt nem lehet eldönteni. A hármas egység tehát az én alapelvem.

Az egyik lába a föld, a természet és az emberi faj: én csak ebben a három csodában hiszek, mert nem találtak még hasonló bolygót, nincs még egy ilyen természet és az emberi faj különleges, mindenféle bajaival, hibáival együtt. Ezekre nagyon kellene vigyáznunk, megbecsülnünk és utódaink számára megőriznünk!

A másik láb, amelyben a magyar embernek a történelmi múltja miatt is egységet kell találni: a haza, a család és az egyén között. Minden időszakban más és más kerül előtérbe, ezt is tudni kell kezelni.

A harmadik pedig szintén egy hármas egység, akinek van valamilyen szakmája annak ez egyértelmű: a tanulás, a tanítás és az alkotás. Mindegyik lábnak nagy fontosságot tulajdonítok, minden egyéb állandóan változott a történelem során, ezek az elvek viszont maradandóak.

(Jáki Réka eredeti interjúja a RÁCKEVEI ÚJSÁG 2020. június 6-i számában olvasható. A rövidített változatot Horváth Attila szerkesztette.)

Fotó: sztaki.hu
Bélyegkép forrása: sztaki.hu